7. fejezet

 (Vicky)

Ezt követően minden megváltozott, de Jimmy viselkedése velem szemben a leginkább. Minden pillanatban, amikor velem volt, éreztette, hogy mennyire fontos vagyok neki. Csókokat lopott tőlem, amikor senki sem figyelt, simogatott, ha senki nem látta. Amikor hatan voltunk, nem foglalkozott vele, hogy a többiek látják, észreveszik, ami köztünk kialakult, bár tudtuk, hogy a barátaink nem pletykáltak rólunk. Mellette még szembetűnőbben kivirultam. Olyan szerelmes lettem belé, amilyen szerelemről még csak álmodni sem mertem soha eddig, és úgy éreztem, Jimmy viszonozta az érzelmeimet. Ha ő mozdult, én is mozdultam, olyanok voltunk, mint akik összenőttek. Szinte éreztem a fizikális kapcsolatot, azt a láthatatlan köteléket kettőnk között. Bár sosem hoztuk szóba ezt, még arról se beszéltünk, ami köztünk történt, csak sodródtunk az eseményekkel.

Én szerettem volna szóba hozni a témát, de Melanie és Katie pánikszerű reagálása után elvetettem a gondolatot is. Mindketten azt tanácsolták, hagyjam Jimmy-re a dolgot, különben elijesztem őt, én viszont féltem, hogy kifutok az időből. Már csak egy hét volt vissza a nyári szünetből, nekem pedig 3 nap maradt Vancouver-ben. Nana egyre többet szeretgetett, még inkább kereste a társaságomat, és ezzel fájdította a szívemet, apa viszont napról napra komorabbá vált. Mindig úgy éreztem, hogy ilyenkor fokozatosan kevesebb időt tölt velem, hogy megszokja a gondolatot, hogy elmegyek és csak egy év múlva lát újra, én azonban el sem tudtam képzelni mihez kezdek magammal majd New York-ban. Az ottani életemben csak anya és Andrew volt nekem fontos, de tudtam, a szívem itt marad majd Jimmy-vel Vancouver-ben. Az ő viselkedésében nem láttam változást, vagy csak nem vettem észre. Az utolsó estémet Nana-val és apával töltöttem, társasoztunk, beszélgettünk. Hogy Jimmy merre járt, arról fogalmam sem volt, és nagyon kíváncsi is lettem volna rá, de megkérdezni nem akartam. Hallottam, amikor késő éjjel hazajött, és azt is, amikor bejött a szobámba, de úgy tettem, mintha aludtam volna. Odalépett az ágyamhoz, végigsimított hosszú, szőke hajamon egy tincset az ujjai közt morzsolgatva. 

-                     Gyönyörűm… - suttogta, majd megcsókolta a homlokomat, és hangtalanul távozott. Biztos voltam benne, hogy szeret engem, nem is érezhetett másként, hiszen minden jel erre mutatott. Csak azt nem értettem, hogy miért nem volt otthon aznap este, az utolsó ottani estémen. Női parfüm illatát éreztem a ruháján, bizonyára elszórakoztatta magát egy másik nővel. Hogy lehet egy pasi ennyire ambivalens? És én hogy lehettem ekkora hülye? Jimmy nem változik meg soha. Bolond voltam, hogy azt hittem, értem majd eldobja az eddigi életvitelét, és mellettem monogám kapcsolatot akarhat. Rádöbbenni, hogy álomvilágba ringattam magam igen borzalmas érzés. Sosem ígért semmit. Sosem beszélt az érzelmeiről. Mindig a mával foglalkozott, nem gondolt a holnapra. Egyértelmű a helyzet. Fontos voltam neki, de nem annyira, hogy miközben velem volt, ne élje a megszokott életét. Jó pár numerát megejthetett miközben én itthon vártam, hogy apa és Nana elaludjon, ő meg beosonjon a szobámba. Annyira fájt ez az egész, hogy inkább nem is akartam gondolni rá. Álomtalan álomba zuhantam.

Másnap vánszorogva mentem le reggelizni, és pontosan olyan gyászos hangulat fogadott, amilyet én magam is éreztem legbelül. Nana monoton mozdulatokkal készítette el a reggelinket, és tette le elénk, mi pedig szótlanul ettük meg. Apa kelt fel az asztaltól először, fogta a kávéját, és kiment a teraszra dohányozni. Jimmy követte, így én is kimentem a narancslevemmel. Hangtalanul álltak egymás mellett, a füst gomolygott körülöttük, időnként belekortyoltak a kávéjukba. Kettejük közé álltam, én is a tájat néztem. Zöld volt minden körülöttük, ilyet New Yorkban nem igazán lehetett látni. Itt még a fűnek is más színe volt, mint bárhol máshol. A fenyőfák az égbe magasodtak, kérges törzsük vékony volt és szikár. Az erdő végtelennek tűnt, a dombok sem állták útját.

-                     Jimmy kérlek, vidd majd ki Vicky-t a repülőtérre – mondta halkan apa, de hanghordozása egyértelművé tette, hogy nem kérésről van szó, hanem utasításról. Megsimogattam apa hátát, mire ő elnyomta a csikket, letette a korlátra a poharát, majd átölelt. – Ne haragudj rám, kincsem – dünnyögte a hajamba.

-                     Szeretlek, apa – motyogtam vigasztalóan, mire belekócolt a hajamba, majd szavakat nem találva inkább elviharzott a műhelybe. Csak én láttam a szemeiben csillogó könnyeket. 

-                     Lehozom a bőröndjeidet a kocsiba – mondta Jimmy, majd ő is ott hagyott.

 

Fél óra múlva már útra készen várta a Buikban, hogy elbúcsúzzak Nana-tól is. Nehezen engedtük el egymást, mindketten megkönnyeztük az elválást. Mikor elindultunk, még igencsak törölgettem a könnyeimet, azzal a zsebkendővel, amit Jimmy adott nekem. A zene szokás szerint üvöltött az autóban, és én minden pillanatban azt vártam, hogy Jimmy majd kikapcsolja, és örök szerelmet vall nekem. Nem akartam felszállni a gépre, nem akartam visszamenni New York-ba, újra elszakadni Nana-tól, apától és Jimmy-től sem. Annak ellenére sem, hogy igazából nem is volt köztünk semmi. Itt akartam élni és csak arra vártam, hogy Jimmy megkérjen, maradjak. Pedig tudtam, hogy ez sosem fog megtörténni. Egyre csüggedtebb lettem, ahogy közeledtünk a reptérhez. A parkolóban már világvége-hangulatom volt és kezdtem haragudni Jimmy-re a távolságtartó viselkedése miatt. Bántott, hogy azok után, amik kettőnk közt történtek, csakúgy hagyott volna engem elmenni a földrész másik felére. Kivette a csomagjaimat a kocsi csomagtartójából, én pedig azonnal megragadtam a két bőrönd fogantyúját, jelezve, hogy nincs szükségem a további segítségére.

-                     Kösz, hogy kihoztál. Innen boldogulok már egyedül is – mondtam kissé száraz szájjal.

-                     Nem akarod, hogy bevigyem a csomagjaidat? – kérdezte. Az arcát fürkésztem, de ezúttal már bezárkózott előttem, és rejtve maradtak a barna szemben megbújó apró kis titkok előttem. 

-                     Elbírom őket – feleltem kissé élesen. – Szia Jimmy! – odaléptem hozzá, megpusziltam az arcát, végigsimítottam borostás arcán, majd sarkon fordultam és elindultam a bejárat felé.

-                     Vicky - szólt utánam pár gyors lépést követően. Földbe gyökereztek a lábaim, akaratlanul is hátra fordultam. A reménytelenben reménykedtem, s közben elvesztem újra a tekintetében, mely megint simogatott.

-                     Igen? – kérdeztem vissza szinte suttogva.

-                     Kemény csajnak kell lenned – mondta. – Teperd a lábaid alá azt a szemetet ami New Yorkban van!

Tudtam, hogy mire gondolt, így csak bólintottam. Meg kell tanulnom egyedül boldogulni, kiállni magamért. Nem számíthatok arra, hogy mindig lesz mellettem valaki, aki megvéd engem.

-                     Vigyázz magadra nagyon…

-                     Rendben – feleltem, majd szapora léptekkel bementem az épületbe.

Egyvégtében nyeldekeltem a könnyeimet. Felszálltam a gépre, elfoglaltam a helyemet, majd zenét hallgattam New York-ig. Persze Jimmy felújította a repertoáromat az általa kedvelt számokkal, hogy jó zenét hallgathassak, így végigbőgtem az utat. Iszonyatosan haragudtam rá, amiért ilyen gyáva volt, de magamra is a naivságom, ostobaságom miatt. Azt akarta, hogy kemény csaj legyek? Hát majd az leszek, határoztam el. Minden másképp lesz majd ezután, a kislány, aki voltam megszűnik ezen túl létezni, és a helyére egy egészen új Vicky-t fogok létrehozni.

Victoria Taylor-Wanderwoods-nak ezen túl senki sem dirigál, azt teszi és úgy, ahogyan csak kedve tartja. Letöröltem a könnyeimet, összeszedtem minden erőmet, és olyan kemény csajként szálltam le a repülőről, amilyennek Jimmy szeretett volna látni.