9. fejezet

(Jimmy)

4 hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy elmentem New York-ba, bár nekem ez mindössze pár napnak tűnt. Céltalanul teltek a percek az életemben, semmihez nem volt kedvem. Dean sok munkát vállalt, aminek kimondottan örültem, mert amikor dolgoztam, akkor legalább nem gondoltam rá. Mindig is szerettem a fával dolgozni, élveztem, ahogy valami új dolog született a kezeim között. Lehetett az ágykeret, szekrény vagy egy egyszerű polc is, számomra mindegyik egy kihívás volt.

Nana sokat piszkált vele, hogy nem ettem rendesen, de nem is volt igazán étvágyam ebben az időszakban. Jó pár kilót leadtam a napirendemnek köszönhetően. Minden reggel futottam egy órát reggeli előtt - vagy inkább helyett - aztán estig dolgoztam Dean-nel a műhelyben. Nem is vettem észre, hogy mennyit aggódott értem Nana. Nem foglalkoztam semmivel, csak saját magammal. A sebeimet nyalogattam, amiket saját magamnak köszönhettem. Most az egyszer az életben miért nem tudtam hallgatni Dean-re? Miért kellett nekem ennyire ez a kis csitri? Pontosan tisztában voltam vele, hogy felbolygatja majd az egész életemet, mégse tudtam neki ellen állni. Egész nyáron csak az hajtott, hogy a bugyijába juthassak a lehető legtöbbször, nem az, hogy belé is szeressek. Erre tessék: úgy belezúgtam, hogy képes voltam utána menni, csak hogy összetörhesse a szívemet. Pedig olyan ártatlan volt! És rá kellett jönnöm, hogy igazából ez vonzott benne. Én voltam az első az életében, és ez az én férfiegomat hizlalta.

Csak Melanie-val tudtam megbeszélni a problémáimat, sokat hédereltem nála abban az időszakban. Néha Katie is csatlakozott, de sajnos őt eléggé lekötötte a nővérképző, ahová járt. Sam és Robert visszamentek a főiskolára, telefonon meg nem lelkizhettem a két legjobb barátommal. Szép kis beszélgetés lett volna! Sam nagyon empatikus srác volt, de ő túlzottan istápolgatni akart volna, és azt az én gyomrom nem vette volna be. Robert viszont rögtön hazajött volna, hogy berúgjunk és elcipelt volna valami lebujba, hogy fizethessen nekem egy ügyes kis csajt, arra meg nem volt igazán szükségem, így hát nem tájékoztattam őket arról, hogy a történtek milyen szinten viseltek meg. Melanie és Katie folytonos aggódása pontosan elég volt nekem. Sőt, 4 hónap után már sok is.

Elhatároztam, hogy lezárom a Vicky-sztorit. Végleg.

Nem voltam hajlandó többé beszélni róla senkivel, és meg is tiltottam a többieknek, hogy szóba hozzák. Élvezni akartam az életemet, és nem a múlton keseregni, nem akartam kergetni a "mi lett volna, ha" gondolatfonalat sem. Ki akartam törölni őt az életemből.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban voltam. Élveztem az életemet, és persze a szép nők társaságát. Nem bonyolódtam kapcsolatokba, nem akartam még mindig lekötni magamat sem érzelmileg, sem fizikálisan. Párszor megdöntöttem egy csajt, aztán jöhetett a következő hódítás. Sosem voltam egy monogám fickó.

Dean-nel eközben léptünk egy nagyot előre felé az üzleti életben, és miután bezsebeltünk egy jókora állami támogatást, vásároltunk egy telephelyet. A külvárosban elhelyezkedő épület megfelelt számunkra mindenben, így hamar megkezdtük az átalakítását. Sokáig állt üresen, csak raktárként használták, de mi új külsőt és belsőt kölcsönöztünk neki. Belefeledkeztem teljesen ebbe a projektbe, és minden egyes négyzetmilliméterét saját magam terveztem meg.

Az épület két szintes volt, volt bőven hely, amivel gazdálkodhattam. Az alsó szintre egy jókora bemutatótermet csináltattam, ahol egy-egy különleges bútordarabot állíthattunk ki a megrendelők részére, de itt kapott helyet a raktár, ahová egy kamion is kényelmesen be tudott állni, hogy felpakolhassunk rá, valamint maga a munkaterület is. A műhely részleget Dean rendezte be, rábíztam a megfelelő eszközök és gépek beszerzését is, és nem kellett csalódnom. A felső szinten az irodákat helyeztük el: az enyémet, Dean-ét, és egyet az adminisztrációs részlegnek. Az irodák közti légüres teret berendeztük pihenőnek, hogy bármelyik munkás feljöhessen pár percre leülni, inni egy kávét, vagy teát. Kényelmes fotelokat vettem ide, italautomatát, kávégépet.

A műhelybe magunk mellé tíz jól képzett szakmunkást vettünk fel, mind remek asztalos volt, és jártas a munkájában.  Az irodába két fiatal nő került, akik a papír ügyeket intézték, és egy idősebb férfi, aki a gazdasági teendőkkel foglalkozott. Flottul működött a rendszer, amit kialakítottunk, így amint megkezdtük a termelést, tudtunk annyi profitot szerezni, ami fedezte a plusz kiadásokat, és hamar nyereségessé váltunk. Hála az állami támogatásnak a B&T Company állandó megrendelőhöz jutott, így folyamatosan tudtunk dolgozni és dolgoztatni.

Dean és én jól kijöttünk egymással, de ez mindig is így volt. Az a szemtelen csitri viszont azóta sem tette tiszteletét Vancouver-ben. Dean időnként teljesen váratlanul, hirtelen elutazott New Yorkba, és rendkívül zaklatottan tért vissza minden alkalommal, de én egyszerűen képtelen voltam erről beszélni vele. Sokszor láttam rajta, hogy gondterhelt, vagy éppen megviselt egy-egy new york-i telefonhívás vagy utazás miatt. Szégyelltem magam, hogy nem tudtam jó fia lenni, aki megértő szívvel fordulna hozzá, és felajánlaná, hogy ossza meg vele a gondjait. Egyáltalán nem akartam tudni semmit sem Vicky-ről. 

Élveztem az életemet. 3 éve nem láttam a csitrit, és már nem is gondoltam rá. 

Korán reggel indultam dolgozni, Dean és Nana még fel sem keltek. Hétkor én nyitottam műhelyt, kiosztottam a munkát az embereknek, majd bevonultam az irodámba. Minden pénteki nap így zajlott, ilyenkor írtam alá a papírokat, néztem át a heti beosztást, porcióztam ki a béreket. Halk kopogás zökkentett ki az elfoglaltságomból. 

- Tessék. - dörmögtem fel sem nézve a naptáramból, mire csendesen nyílt, majd csukódott az ajtó. 

- Hoztam az aláírandó papírokat, Mr. Buck. - helyezett elém egy mappát Sarah, a titkárnőm. Alacsony, szőke hajú, vékony nő volt, mindössze 35 éves, és közel sem voltak olyan telt idomai, mint amit én kedveltem, de mindig szívesen fogadta a közeledésemet, már az első munkanapja óta. Mondhattam volna, hogy viszonyom volt vele, de mindketten tudtuk, hogy ez semmi egyébről nem szólt kettőnk közt, csak szexről. Szigorúan irodai szexről. Nem tegeződtünk, nem találkoztunk munkán kívül, és nem beszéltünk róla senkinek. Végigsimítottam a fenekén, egészen le a térdhajlatáig, és felgyűrtem a szoknyáját. Nem viselt fehérneműt, így rögtön a lényegre térhettem. Kicsit hátrébb gurultam a székemmel, odahúztam az ölembe, és miután kiszabadítottam a már álló farkamat a nadrágomból, be is raktam neki. Megkapaszkodott az asztalom lapjában, kéjesen sóhajtozott minden egyes lökésemnél. Előrenyúltam a lába közé, elkezdtem a csiklóját simogatni, mire teste ívben megfeszült, éreztem a kis szorításokat a hüvelyében, és hagytam, hogy engem is magával ragadjon az élvezet. Megvárta, míg rendeződött a légzésem, csak aztán távolodott el tőlem. Elvett egy papírzsebkendőt az asztalomról, rendbe szedte magát, én pedig úgy ahogy voltam, gyorsan aláírtam a papírokat a mappában, majd visszaadtam neki. Rám mosolygott, megsimogatta az arcomat, egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra, majd elindult kifelé.

- Köszönöm, Sarah... - mondtam, mielőtt kiment volna, de csak legyintett egyet, és már csukta is be maga után az ajtót. Ritkaság egy ilyen nő, mint amilyen ő volt, csak a férje nem tudta értékelni ezt.

Az asztalom fiókjából elővettem egy nedves törlőkendőt, megtisztogattam magam, majd elrendeztem az öltözékemet és lementem a műhelybe, hogy én is belevessem magam a munkába. Épp egy fűrésszel dolgoztam, mikor hirtelen áramszünet állt be. Leeresztettem a kezemet benne a kis körfűrésszel, és épp az egyik munkásnak, Joe-nak akartam szólni, hogy menjen a kapcsolószekrényhez, mikor váratlanul visszajött az áram, beindult a fűrész, én pedig nem számítva erre, hagytam, hogy belevágjon a lábszáramba. A reakcióidőm viszonylag gyors volt még úgy is, hogy egy elég nagy darabon belevágtam a lábamba, és irtózatosan fájt. Lekapcsoltam a gépet, és lehajoltam, hogy megnézzem az okozott kárt, de addigra már mindenki felém rohant. Öreg Tom lekapta a pólóját magáról, rászorította a sebre, és amíg Joe hívta a mentőket, elkérte az egyik sráctól az övét, azzal szorította el a pulzáló vérzést. Egy széket hoztak, leültettek, és nem hitték el, hogy azon kívül semmi bajom nem volt, hogy cseszettül fájt a lábam. 

A mentősök hamar megérkeztek, felraktak egy hordágyra, és már vittek is be a traumatológiára. Jófejek voltak, egész úton azzal húztak, hogy majd csak ámulok, milyen szép nővérkék dolgoznak azon a részlegen, és el is felejtem majd, hogy fáj a lábam, de nem igazán hittem nekik. A mentőből egy kezelőhelyiségbe toltak, amikor a kórházba értünk. Egy kedves, barna hajú, fiatal ápolónő vett a gondjaiba. Tényleg szép nő volt, de azért annyira nem, hogy elvonja a figyelmem a fájdalmaimról. Levágta a nadrágom szárát, óvatosan húzta le a farmer anyagát a sérült részről. Ekkor viharzott be az ajtón a kezelőorvosom, akinek láttán igazán örültem, hogy fekvő állapotban voltam. Nem volt egy vadító szépség, de mégis volt benne valami, ami miatt nem tudta az ember nem tudta levenni róla a szemét.

Vörös, loknis haja a válláig ért, zöld szemei roppant kifejezőek voltak, a szeplők az arcán kislányos bájt kölcsönöztek neki. Elvarázsolva éreztem magam, ahogy rám mosolygott, pedig még csak röpke 20 másodperce lépett be a kezelőbe.

- Üdvözlöm, Mr. Buck. - sandított a mentősök által ott hagyott papírra a nevemet lelesve, miközben az ápolónő gumikesztyűt húzott a kezeire.  - A kezelőorvosa vagyok, dr. Gabrielle Stanton. 

- Jobban örültem volna, ha más körülmények közt ismerhetem meg. - mosolyogtam rá, mire enyhén elpirult. Odalépett a vizsgálóasztalhoz, amin feküdtem, és komoly arccal vizsgálta meg a sérülésemet. 

- Eva, kérlek adj egy kis Hyperolos bucit nekem. - mondta a nővérnek le se véve a szemét a sebről. - Mesélje el Mr. Buck, hogyan történt a baleset! - nézett rám kíváncsian, de biztos voltam benne, hogy csak arról akarta elterelni a figyelmemet, hogy a sebben fog turkálni.

Felkészültem a fájdalomra, de jelen pillanatban nem érdekelt. Ez a nő elvarázsolt engem. Olyan békét és nyugalmat árasztott a lénye, hogy mindenképpen meg akartam ismerni őt, és ennek érdekében még azt is hajlandó voltam elviselni, hogy valami Hyperolos szarral kipucolja a sebemet.

8. fejezet

(Jimmy)

Ennek így kellett lennie! – visszhangzott a fejemben, amikor hazafelé vezettem a repülőtérről, mégis ólomsúlyként nehezedett rám Vicky hiánya. Soha életemben nem történt még velem ehhez hasonló. Az a kis csitri elképesztően gyönyörű volt, és befészkelte magát a fejembe. Mindig is kedveltem őt, de most már fontossá is vált, az életem részévé. Imádtam vele lenni, de nem úgy, mint Katie-vel vagy Melanie-val, hiszen rájuk sohasem nőként, csak barátként tekintettem. Vicky más volt.

Ha ránéztem, azonnal az ágyamba akartam cipelni, de azt is szerettem, ha csak a közelében lehettem: ha beszélgettünk, ha hozzám ért, ha rám nézett, ha mosolygott. Teljesen összekutyulta az életemet ez a kis csitri! Olyan zavarodott voltam, amilyen eddig még soha. Az elmúlt 3 hónapban ez a lány töltötte ki a mindennapjaimat, megszoktam a társaságát olyannyira, hogy most csaknem megszakadt a szívem a hiányától. Én bolond, meg is akartam kérni, hogy maradjon itt, de ésszerűtlennek tartottam volna ezt a lépést megtenni, főként úgy, hogy mindvégig amíg tartott ez a viszony köztünk, én más lányokkal is voltam.

Neki ott volt a helye New York-ban, ahol az élete csupa csillogás, hogy ő maga még azt is túlragyogja. Bűntudatom volt Dean és Nana miatt. Ha megtudnák, hogy mik történtek Vicky és köztem, haragudnának rám. Meg is ígértem Dean-nek, hogy nem teszek olyat Vicky-vel, amit a húgommal sem tennék, én viszont ezt az ígéretet minden elképzelhető módon megszegtem. Fájt még az is, ha csak levegőt vettem, ráadásul nagyon össze voltam zavarodva. Sosem volt részem ekkora érzelmi kavalkádban, mint ezúttal. Nem szabadott volna ilyen közel kerülnöm Vicky-hez, nem történhetett volna meg mindez, ha én ellen tudtam volna állni annak a kis tündérnek, de képtelen voltam rá akkor. Inkább most kiszakítottam az életemből, hagytam elmenni, holott láttam rajta, mennyire össze volt törve ő is. 

Bementem a műhelybe a bánatos Dean-hez, belevetettem magam a munkába, ahogyan ő is tette, és ez így ment hetekig. Dolgoztam, és csak akkor álltam meg, ha Nana rám parancsolt, hogy egyek, fürödjek vagy feküdjek le aludni. A hétvégék borzalmasak voltak, egyszerűen nem tudtam lekötni magam semmivel, folyton Vicky járt a fejemben, a hiánya kezdett felőrölni. A bánatomat vedelésbe fojtottam, s 4 hónap elteltével sem változott bennem semmi. Hiába kérdeztem meg időnként Nana-t vagy Dean-t Vicky-vel kapcsolatban, nem mondtak semmi újdonságot. Minden héten ugyanaz volt a válasz: „Jól van.”

Hétvége volt, azt hiszem szombat este. Szokásomhoz híven a klubban vedeltem a töményet, de aznap este nem igazán tudott kiütni. Melanie savanyú arccal ült le mellém, én pedig majd megőrültem a jelenlététől, egyedül akartam lenni.

-                     Minden nyár végén úgy érzem magamat, mint te most – mondta, miközben megfogta a kezemet. 

-                     Lófaszt nem tudsz arról, mit érzek én! – rántottam el a kezemet. Láttam az arcát fájdalomtól eltorzulni, megbántottsága a szívemig hatolt. 

-                     Ha megkérsz, hogy hagyjalak magadra, elmegyek. Nem kell bunkóznod, Jimmy! – mondta, majd felállt, hogy ott hagyjon. Nem akartam hagyni, hogy így váljunk el, sajnáltam már gúnyos szavaimat. Felálltam, hogy maradásra bírjam, de annyira instabil voltam a sok alkoholtól, hogy felborítottam a székemet, és kis híján az asztalt is. Melanie a hónom alá nyúlt, felsegített, majd kitámogatott a levegőre.

-                     Gyere, te idióta. Ma nem iszol már többet, nem fogok a detoxikálóba menni látogatóba hozzád, jó?

-                     Ne haragudj…

Csak legyintett, majd segített a kocsijába ülni. Komoly arccal nézett rám, majd beült mellém.

-                     Ha Robert velem van, boldog vagyok. Ő azt hiszi, én irányítom őt, de közben ez fordítva van. Minden ősszel elengedem őt, hogy nyaranta visszajöjjön hozzám, mert szeretem őt, amióta csak ismerem. Csak remélni tudom, hogy visszajön, és az egyetem befejeztével az enyém lesz, de soha nem adom fel. Tudja, hogy szeretem.

-                     Robert szeret téged – feleltem biztos hangon. Ez az egy dolog vitathatatlan volt. 

-                     Tudom, de attól még hiányzik… Te tudtad, hogy Vicky szeret téged? – kérdezte, mire döbbenten néztem fel rá.

-                     Mi?

-                     11 éves kora óta szerelmes beléd – mondta Melanie.

-                     Hülyéskedsz velem? Csak észrevettem volna, ha…

-                     A franckat vetted volna észre! – förmedt rám. – Mindig azokat a nőket hajtottad, akiket könnyen megkaphattál, mert nyilvánvaló volt, hogy odavannak érted. Vicky ismer téged. Tudta, ha rajongással vesz körbe, elszaladsz előle. Mindent elfogadott, amit adtál neki, megbecsült minden veled töltött pillanatot és reménykedett, hogy viszonzod az érzelmeit. – magyarázta.

-                     Honnan tudod te ezt?

-                     Tőle. Mindent elmondott nekem és Katie-nek, mi adtunk neki tanácsokat és nem azért, hogy ő megszerezzen téged, hanem mert láttuk rajtad, mennyire fontos neked és nem akartuk, hogy elszúrd. Biztosak voltunk benne, hogy nem engeded őt vissza New York-ba. Sőt, én még abban is reménykedtem, hogy végre egyszer hűséges leszel egy nőhöz...

-                     Amit érzek… az lenne a szerelem? – temettem az arcomat a tenyereimbe.

-                     Igen, Jimmy. Szerelmes lettél Vicky-be. Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, még Vicky-nek is. Az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy bevallod végre neki és saját magadnak is.

-                     Nem akartam lekötni magam, ezt neki is annyiszor elmondtam. Nem akarok kapcsolatot, kötöttséget.

-                     Megértett téged. Elfogadott – simogatta meg a fejemet Melanie, mire elsírtam magamat. Szégyenszemre 21 éves felnőtt fejjel ott bőgtem egy autóülésen az egyik legjobb barátom előtt, mert rájöttem, hogy szerelmes vagyok. Melanie átölelt, a karjaiban ringatott, mint egy gyereket. 

-                     Elcsesztem – nyögtem fel.

-                     Még nem biztos, Jimmy – továbbra is simogatott, igyekezett megnyugtatni. – Menj el New York-ba! Menj el hozzá és mond meg neki, hogy szereted őt.

-                     Igazad van – elengedtem őt, összeszedtem magam. – Utána megyek.

-                     Előbb józanodj ki, mosakodj meg – pillantott rám aggódva. – Hazaviszlek.

Ahogy beléptem a házba, kicsit jobb kedvem lett, elkezdtem készülődni a útra, pakolásztam az utazótáskámba. Dean pizsamanadrágban jött ki a szobájából, szemeit törölgette az öklével.

-                     Mit csinálsz? – ásította.

-                     Pakolok – feleltem. – Holnap elutazom pár napra.

-                     Hová? És miért? – vonta fel a szemöldökét. Már cseppet sem tűnt álmosnak.

-                     New York-ba. Be kell vallanom a lányodnak, hogy szerelmes vagyok belé – hadartam, majd vártam, hogy megfojtson. Hosszú percekig csak nézett rám, mire megszólalt.

-                     Pont az én kislányomba kellett beleszeretned, te kölyök? – sóhajtott fel, de azért mosolyra húzódott a szája.

-                     Gyönyörű és okos is.

-                     Sejtettem, hogy valami volt köztetek, de nem akartam beleavatkozni – mondta, miközben átkarolta a vállamat. – Nagyon aggódtam érted, fiam. Mióta Vicky elment, nem vagy önmagad.

-                     Beledöglök, úgy hiányzik – vallottam be. – Nagyon jól tudod, hogy ilyen velem még nem fordult elő soha, egy lány sem fogott meg igazán. 

-                     Tudom, Jimmy. Menj utána, de ígérd meg, bármi történik is New York-ban, te hazajössz! – komolyan nézett rám, furcsállottam a szavait.

-                     Megígérem – fogadtam meg ennek ellenére is. 

Másnap este felültem a gépre, és reggelre már New Yorkban voltam. Fogtam egy taxit, elvitettem magamat a címre, amit Dean adott meg. Olyan környék volt ez, amilyet nálunk nem lehetett látni, igazi elit negyed volt. Ideges voltam, tájidegennek éreztem magam itt. Becsöngettem a szép ház hatalmas, kétszárnyú ajtaján, egy egyenruhás nő fogadott. 

-                     Miben segíthetek? – kérdezte modorosan.

-                     Vicky-t keresem – mondtam egyszerűen.

-                     Miss Taylor-Wanderwoods iskolában van – felelte és már csukta volna be az ajtót, de énbedugtam gyorsan a résbe a cipőm orrát.

-                     Megmondaná, hogy melyik iskolába jár? – láttam rajta, hogy habozik, méreget engem. – Kérem!

-                     St. Andrews, de nem tőlem tudja – suttogta, mire eleresztettem az ajtót, ő pedig gyorsan becsukta.

Újból taxiba ültem és elvitettem magam az iskolához. Szerencsém volt, éppen szünet volt, és az összes diák az udvaron volt. Azonban mindenki egyenruhát viselt, és a tömegben nem leltem Vicky-t sehol sem. Leszólítottam egy fiút, aki egy korú lehetett Vicky-vel.

-                     Segítenél nekem? Egy lányt keresek – mondtam, mire bólintott.

-                     Ki az? - kérdezte.

-                     Victoria Taylor-Wanderwoods.

-                    A jégkirálynő... Arra keresd – mutatott a parkoló felé vigyorogva.

Nem igazán értettem, mivel érdemelte ki Vicky ezt a jelzőt, de a legkevésbé sem foglalkoztatott. Én tudtam, hogy köze sincs egy jégcsaphoz, hisz olyan forró és szenvedélyes tudott lenni. Elindultam a mutatott irányba, tekintetemmel csak őt kutattam a sok diák közt, azonban amikor megláttam, nem akartam hinni a szememnek.

A lány, akit láttam, nem az a lány volt, aki 4 hónapja elment tőlünk. Szép, hullámos haja ki volt egyenesítve, divatos formára volt vágva, arcát erős smink borította, blúza pedig ki volt gombolva, hogy túlzottan is hangsúlyozza dekoltázsát. Két hasonlóan festő lány ült mellette a pad háttámláján, élénken beszélgettek valamiről, de abbahagyták, amikor két kosaras srác közeledett feléjük. Vicky felállt, odament az egyikhez, és a nyakkendőjénél fogva magához húzta. A fiú belemarkolt a fenekébe, megcsókolta, majd Vicky az alsó ajkába harapott.

Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Pár percig még álltam ott, és néztem őt, aztán hátat fordítottam neki, és elballagtam onnan. Az első pubba bementem, ami az utamba került, és olyan mocskos részegre ittam magamat, amilyenre még eddig sosem sikerült. Nem tudtam felfogni, mi történhetett Vicky-vel, de mélyen megbotránkoztatott a viselkedése és a külseje is. Úgy festett, mint egy ribanc az út szélén.

Nem lett volna semmi eredménye annak, ha odamentem volna hozzá, maximum dühömben felpofoztam volna. Egy aluljáróban ébredtem fel hajnalban. A gyomrom olyan volt, mintha egy mosogatórongyot is elfogyasztottam volna az éjjel, a hátam pedig sajgott. Kerestem egy hotelt, kivettem egy szobát. Ledobtam a cuccomat az ágyra, a fürdőbe igyekeztem. Vetkőzés közben észrevettem, hogy véres a pólóm, így hátat fordítottam a tükörnek, hogy megnézhessem, milyen sebet szereztem. Részegen tetoválást csináltattam magamnak - ez teljesen jellemző cselekedet volt a részemről. Hatalmas, cirádás betűkkel a Victoria név díszelgett rajtam. A farmerom zsebében találtam egy szalon névjegyét, úgy döntöttem, később visszamegyek majd oda, és befejeztetem a művet.

A zuhany alatt kisírtam magam, majd lefeküdtem az ágyra, és kábult álomba merültem. Estefelé ébredtem csak fel, és miután ettem pár falatot a hotel éttermében, elmentem a névjegyen található címre. Befejezte a tetkós a hátamon megkezdett feliratot, majd kimentem a reptérre, és az első gépre felültem, ami hazafelé tartott. Az úton volt időm gondolkodni, és eldöntöttem, ott fojtatom az életemet, ahol abbamaradt. Minden úgy lesz majd, ahogy Vicky előtt volt: csajok, bulik, barátok és munka. A család is, de Vicky nélkül. Nem akartam őt többé viszont látni, hisz a saját szememmel láthattam, hogy velem is csak szórakozott, és sosem szeretett igazán. Ha szeretett volna, akkor 4 hónap után nem találtam volna őt egy másik pasival. Gyászos hangulatban tértem haza, Dean és Nana pedig mintha előre tudták volna, hogy így lesz, de nem foglalkoztam ezzel sem.

-         Mi történt? – kérdezte Nana, miközben átölelt. – Visszautasított téged?

-         Nem mondtam el neki – mondtam halkan. – Mással volt.

-         Kisfiam… - nyögött fel és szorosabban ölelt.

Dean előtt nem szégyelltem felvállalni, ami bennem zajlott. Zokogtam a műhelyben egy széken ülve, ő pedig a hátamat simogatta.

-         Elmúlik valaha? – kérdeztem, mikor már megnyugodtam egy kicsit.

-         Őszinte legyek, vagy nyugtassalak meg? – kérdezett vissza.

-         Légy őszinte.

-         Enyhül egy idő múlva. Ha szerencséd van, beleszeretsz másba, de a szíved egy része mindig is az övé marad – mondta.

-         Fantasztikus – konstatáltam. - Még nem is kértem tőled bocsánatot, Dean. 

-         Miért kellene haragudnom rád? - nézett rám csodálkozva.

-         Megígértetted velem, hogy a húgomként kezelem őt, de ezt már az első pillanattól fogva nem tudtam betartani. Én elvettem a szüzességét... Nem szabadott volna ezt megtennem. Ellen kellett volna állnom neki... - ismertem be.

-         Ha Vicky akar valamit, azt megszerzi. Ismered őt. És beléd nagyon rég óta szerelmes volt. - sóhajtott Dean.

-         Te rendes voltál velem mindig, Dean. Az apám vagy az apám helyett, és én úgy háláltam meg, hogy megdugtam a lányodat. - mondtam szárazon.

-       Lépjünk tovább Jimmy. Köztünk semmit sem változtat meg ez a dolog. Vicky az én édes kislányom minden évben 3 hónapra, de te állandóan itt vagy. Nekem nagyon is sokat számít, hogy te mellettem állsz. - veregette meg a hátamat.

-    Miért nem hozzád ment az anyám feleségül? - csóváltam meg a fejem immár mosolyogva.