13. fejezet

(Vicky)

Akármennyire is haragudtam Jimmy-re, amiért eldobott magától, a gyerekünket imádtam. Odafigyeltem az étkezésekre, sok gyümölcsöt ettem, vigyáztam magamra. Andrew-val töltöttem az időm nagy részét, próbált lelket önteni belém, és oldani a szorongásaimat. Állandóan azon aggódtam, hogy kiderül az állapotom, és valami rossz történik majd, így próbáltam kitalálni, hogyan óvhatom majd meg a gyerekemet. 

Jimmy-vel nem akartam egyáltalán tudatni a dolgot, biztos voltam benne, hogy nem vállalná a kicsit, hisz engem is eldobott magától. Apának annyi joga se volt velem kapcsolatban, hogy magához vegyen, a gyerekemmel szemben még kevesebb lett volna, így vele sem oszthattam meg a problémáimat ezzel kapcsolatban. Nana megértett volna engem, de segíteni ő sem tudott volna. 16 éves voltam, és az országot szülői beleegyezés nélkül nem hagyhattam el, így hiába aggódtam a kötelező terhességi vizsgálatok elmaradása miatt, titokban kellett tartanom mindenképpen az egészet.

A reggeli rosszullétek lassan csillapodtak, rohamosan nőtt az étvágyam. Elmentem az iskolába, nem keveredtem bajba többé, és miután vége lett a tanításnak egyenesen hazamentem, és bezárkóztam a szobámba. Nem akartam anyával lenni, John nem érdekelt, a nagyszüleim pedig végképp nem. Apával akartam lenni, Nana-val és persze Jimmy-vel.  Úgy éreztem, az egész szenvedésemet magamba kellett fojtanom. Csak Andrew-al tudtam valamelyest nyíltan beszélni a dolgokról, de ő ugyanolyan tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben, mint én. Segíteni akart, de nem tudott, és emiatt neki is rossz kedve volt. Éjszakákat sírtam végig a szobámban, vagy egész napokat aludtam át. Semmi sem érdekelt, csak azt akartam, hogy teljen el annyi idő, hogy már ne tudjanak közbeavatkozni a terhességemmel kapocslatban.

Már október vége felé jártunk, mikor az iskolában kötelező fogászati vizsgálatra vittek minket. A fogorvos egy középkorú, pedáns nő volt, és mindenáron meg akarta röntgenezni az arcomat, mert úgy látta, hogy a növekvő bölcsességfogam nem megfelelő helyzetű, én azonban ebbe semmiféleképpen nem voltam hajlandó belegyezni. Egy fiatal tanárnő volt az osztályfőnökünk, azonnal kihívott engem a vizsgálóból, és szinte maga után cibált a folyosón, hogy négyszemközt tudjunk beszélni.

- Victoria, mi ez a hiszti a röntgennel? - kérdezte azonnal, és közben figyelte, hogy az osztálytársaim ne hallgatózzanak. Éreztem, hogy sejti a titkomat, és féltem, ha nem erősítem meg őt a gyanújában, akkor rákényszerít, hogy egyezzek bele a vizsgálatba. Eszem ágában sem volt terhesen röntgen közelébe kerülni.

- Nem akarok röntgent. - mondtam halkan, de nem néztem rá.

- Ennek valami oka van. - nem kérdezte, állította, így nem tehettem mást, mint beismertem. Azt gondoltam, mivel nem sokkal, csupán 10 évvel ha idősebb volt nálam, bizonyára meg fog érteni engem.

- Tanárnő én terhes vagyok. Nem mehetek röntgenre, mert azzal ártok a babának. - suttogtam.

- Victoria, erről a szüleid tudnak? - kérdezte azonnal rémült arccal.

- Senki sem tud róla. Kérem, ne mondja el senkinek! Én meg akarom tartani ezt a babát. - kérleltem, mire megsimogatta a karomat.

- Ne aggódj, Victoria. Tőlem nem tudja meg senki. - biztosított, én pedig hittem neki.

Mire hazaértem az iskolából, egy komplett családi kupaktanács fogadott otthon. Jelen volt anya, aki roppant feszültnek látszott, nagymama, aki a nappali sarkában levő karfás bőrfotelben ült, és a szemeit törölgette egy papír zsebkendővel, nagypapa, ő a nappaliból nyíló teraszajtóban pöfékelte a kedvenc szivarját, és John, aki anyám mellett állt, és látszott rajta, hogy bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt.

A nagyszüleim borzasztóan konzervatív emberek voltak. Tradícionális házasságban éltek: nagypapa dolgozott - ez annyit tett, hogy időnként bevonult a cégei vezetőjéhez, aláírt pár papírt, és csak a bevételt szedte be minden után, de tevékenyen már nem vett részt a napi ügyekben -, nagymama pedig a háztartást vezette, vagyis kiosztotta a személyzetnek, hogy mit kell csinálniuk, ő pedig naphosszat teázgatott a barátnőivel a kertben, vagy olvasgatott, esetleg szépült egy wellness szalonban. Emellett a nagypapa és most már John voltak a család fejei, nekünk nőknek alá kellett volna rendelnünk magunkat az ő akaratuknak. John alapjában véve viszont nem volt egy olyan erőteljes stílusú férfi, mint a nagypapa.

- Sziasztok. - köszöntem, mikor beléptem a nappaliba. Aggodalommal telve járattam körbe a tekintetemet az összegyűlt családon. Már az is egy erős túlzás volt, hogy ezt a négy embert a családomnak kellett jobb szó híján neveznem, mert semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem. Nagypapa egy seggfej volt, aki azt hitte, hogy ő a világ közepe. Külön bejáratokat kellett volna készíttetni az egójának mindenhol. Nagymama ugyanaz volt mint a nagypapa, csak női változatban. Olyan mértékben idomult hozzá, hogy az már természetellenesnek hatott. És a szerelmük egyetlen gyümölcse, az én drága anyám, aki mintája volt a jól nevelt, arisztokrata sarjnak, kivéve persze azt az egy kamaszkori botlást - aminek köszönhetően világra jöttem. John végképp nem volt a családom. Csak egy jóképű pasi volt, aki a nagypapa egyik vállalatát vezette, és nagyon szépen mutatott anyám mellett. Mindezek mellett, én úgy láttam, hogy anyám szerette őt. - Meghalt valaki, hogy mindenki így le van törve, mint a bili füle? - kérdeztem, mikor már percek óta nem szólalt meg senki, csak a nagymama szipogott egyet-kettőt.

- Mióta ilyen szemtelen ez a gyerek, Allyson? - förmedt rá anyámra a nagypapa.

- Apa én mondtam, hogy nem tudok vele mit kezdeni, mióta hazajött az apjától! - védekezett anya azonnal. - Beszéltem Dean-nel többször is telefonon, de nem volt túl segítőkész ezzel kapcsolatban. Meggyőződése, hogy nevelési kudarcot vallottam, mert az ő génjei nem kipusztíthatóak a lányából. - szinte éreztem a keserűséget a számban, ahogyan apáról beszélt.

- Az a semmirekellő... - kezdte nagyapa, de a szavába vágtam.

- Az a semmirekellő az apám! - keltem apa védelmére.

- Nem is ő a lényeg most, kisasszony! - váltott témát a nagyapa. - Ülj le szépen ide, és hallgasd meg az édesanyádat. - mutatott a kanapéra, így odaültem, anya pedig velem szemben állt .

- Mondjad... - sóhajtottam színpadiasan, unott arcot vágva.

- Victoria, ma nagyon kellemetlen helyzetbe hoztad a családot. - kezdte az anyám. Szavai nem leptek meg, mióta csak visszajöttem New York-ba, szinte naponta hallottam ezt a mondatot. - Felhívott az osztályfőnököd, és közölte velem, hogy terhes vagy. - lefagytam egy pillanatra. Nem gondoltam volna, hogy a tanárom így kijátssza a  bizalmamat. Kissé megilletődve tekintettem fel anyára. Nem néztem körbe, de már értettem, miért fogadott ilyen lincshangulat.

- És? - csak ennyire futotta tőlem. Nagyapa elnyomta a szivarját, majd odalépett elém, és megrángatta a vállamat.

- Ne ésezz itt nekem, kisasszony! - fröcsögte dühödten. - Igaz, amit a tanárnő mondott?

- Igaz, de ha nem erőszakoskodsz, akkor is elmondtam volna. - néztem rá gúnyosan, mire eleresztett. Nagymama hangosan felzokogott, és valami olyasmit nyöszörgött, hogy a történelem ismétli önmagát, és hogy anyám nem tudta kinevelni belőlem apám rossz génjeit.

- Ki a gyerek apja? - kérdezte nagyapa.

- Az teljesen lényegtelen. - feleltem. Nem képzelhette, hogy annyira hülye vagyok, hogy elmondom majd neki, az egész nyarat Jimmy ágyában töltöttem.

- Mióta visszajött New York-ba, biztosan nem volt alkalma rá, hogy ilyesmi történjen vele, úgyhogy mindez csak Vancouver-ben alakulhatott ki. - szipogta nagymama a zsebkendőjébe. Anya teljesen kiborult. Láttam az arcán.

- Victoria! - suttogta. - Mégis hogyan képzelted ezt? Te még gyerek vagy! 16 évesen nem a fiúkkal kellene foglalkoznod, hanem a tanulással. Honnan vetted a bátorságot, hogy önállóan dönts a szüzességed elvesztéséről?

- Na most álljunk meg egy pillanatra! - csattantam fel. Totál kiakasztott a vádaskodása, a lekicsinylése. - A saját testemről csak és kizárólag én dönthetek.

- Kiskorú vagy, tehát édesanyád dönt a téged érintő kérdésekben. - figyelmeztetett nagyapa. - És a hangnemből vegyél vissza kisasszony, mert nem leszünk jóban. Utoljára kérdezem, és választ várok rá: ki a gyerek apja?

- Nem gondolom, hogy fontos lenne. Ez a baba az enyém, és nélküle is megtartom. - válaszoltam grimaszolva. Keresztbe raktam a lábaimat, és a nappaliból kifelé bámultam, jelezve, hogy nem óhajtok többet mondani.

- Ez esetben fel kell hívnom apádat, Victoria. - mondta anya. - Az ő gondjára voltál bízva, ezidő alatt pedig teherbe estél. Valószínűsítem, hogy az ő házában. - hirtelen elhallgatott, összeszűkült szemekkel nézett rám. - Buck. - mondta halkan, bennem pedig megállt az ütő. Hogy kapcsolhatta össze ezt ilyen gyorsan? - Mindig is odavoltál azért a fiúért, felesleges is tagadnod. Apád még biztosított is róla, hogy nem fog hozzád érni, hiszen idősebb nálad 5 évvel.

- Úristen, Allyson! - temetkezett bele újra a nagymama a zsebkendőjébe. - Valamit tőled is örökölt ez a lány! Az a fiú kiköpött mása annak a semmirekellő exférjednek.

- Jimmy ugyanolyan jó ember, mint az apám! - szűrtem a fogaim közt.

- Persze, megbecstelenít egy tudatlan 16 éves lányt, teherbe ejti, aztán meg felteszi az első new york-i gépre. Nagyon gáláns! - mennydörögte nagyapa.

- Allyson, tudod mit kell tenned. - mondta nagymama, miközben felkelt a fotelből, és felvette a blézerét. - Erre nem vesztegetünk apáddal több időt. A család érdekében meg kell szabadulnunk ettől a problémától, méghozzá azelőtt, hogy fény derülne rá. Apád verejtékkel küzdött meg a pozíciójáért, és most, amikor a városi tanácsban is helyet kaphat, nem engedhetjük meg, hogy valami ezt megakadályozza. - olyan undorral nézett a hasamra, hogy legszívesebben belerúgtam volna egyet a sípcsontjába.

- Nem fogok lemondani a gyerekemről. - néztem egyenesen a nagymama szemébe, aki erre odalépett elém, és két hatalmas pofont kevert le nekem. Könny szökött a szemembe, de nem engedtem meg, hogy lássa a fájdalmamat. Visszatartottam a sírást.

- Azt fogod csinálni, amit az anyád mond neked Victoria, különben apád maradék szülői jogait is elperlem tőle, és azt a suhancot börtönbe juttatom liliomtiprás miatt. Világos voltam? - fenyegetett meg.

- Szeretném felhívni apát. - mondtam egyszerűen.

- Nem hívsz fel senkit, kisasszony! - üvöltött rám nagyapa. - Mars fel a szobádba!

Szemeimet forgatva hagytam el a nappalit, és úgy becsaptam az ajtót, ahogy csak az erőmből futotta.  Annyira tudtam, hogy ez lesz, amint megtudják! Remegtem az idegességtől. Felszaladtam a szobámba, és a fenyegetések ellenére is fel akartam hívni apát, de a szobai telefonom eltűnt, a mobilom hívásait pedig lekorlátozták, hogy csak az államon belül tudjak kommunikálni. Mit ne mondjak, fantasztikusan éreztem magam. Ez aztán család!

Másnap reggel már korán anya ébresztett, és utasított, hogy öltözzek fel, indulnunk kell, de azt nem mondta meg, hogy hová visz engem. Ahogy megláttam a kocsiablakon keresztül a magánkórházat, heves tiltakozásba kezdtem, de nem tágított mellőlem, és a sofőr segítségével betuszkolt az épületbe. Rögtön egy nőgyógyászati vizsgálóban találtam magamat, ahol az orvos egy erős nyugtató injekciót adott, csak azután tudott megvizsgálni. Tompán érzékeltem a körülöttem zajló eseményeket, de csak arra emlékeztem, hogy anyám ragaszkodott az azonnali abortáláshoz.

Mire a műtőasztalra kerültem, csökkent az injekció hatása, így heves ellenkezésbe fogtam, ám hiába. A műtősnő és a két műtősfiú azonnal reagált minden kísérletre, amit azért tettem, hogy kiszabaduljak a műtőből. Sikítoztam, ordítoztam, de nem mentem vele semmire. Hisztérikus pánikroham tört rám, annyira tehetetlennek éreztem magam velük szemben. Az orvosnak nem tetszett az ellenállásom, ezért újabb injekciót kaptam, amitől elsötétült minden. Mire az altatóorvos is megjelent, már teljesen kábult voltam. Könnyű dolguk volt innentől, végezhettek a kisbabámmal.

Órákig feküdtem mozdulatlanul, arcomon csorgó könnyekkel a kórteremben, ahová a műtét után vittek. Egyedül voltam, és nem számíthattam senkire. Tudatosult bennem, hogy saját magamat kell megvédenem ezentúl, hogy erősnek kell lennem a Wanderwoods-okkal szemben, de abban a pillanatban még annyi erőt sem éreztem magamban, hogy az arcomat megtöröljem. Anyám, az álszent kígyó elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem a világon. Megölték a gyerekemet és én ezt sosem fogom nekik megbocsátani. Bosszút fogadtam ellenük. 

Meggyűlöltem anyámat, és meg kellett bűnhődnie ezért a tettéért. 

Ezeket a gondolatokat félre tettem, nem tudtam akkor ezzel foglalkozni. Borzalmas fájdalmaim voltak, mind testi, mind lelki szinten, és nem tudtam mást tenni, mint feküdni, nézni a zöldre csempézett falat és sírni. 





Kedves Olvasó!
Kérlek tisztelj meg egy hozzászólással! A következő fejezet jövő hét elején várható.
Köszönöm szépen, puszi: Arielle

12. fejezet

(Jimmy)

Dr. Gabrielle Stanton az első nő volt Vicky óta, aki igazán felkeltette az érdeklődésemet.

-          Elég mély a sebe, Mr. Buck. Össze kell varrnunk. – mondta tárgyilagosan, miközben alaposan szemügyre vette a vágást. – Mivel okozta a sérülést? – nézett rám először hosszabban, és láttam, hogy zavarban volt miattam. Egy pillanatra nőként tekintett rám, nem orvosként, és emiatt pironkodott. Tudtuk ezt mindketten.

-          Beleszaladt a fűrész munka közben. – feleltem.

-          Tetanusz. – fordult a nővér felé, aki erre a gyógyszerszekrény felé sietett, és hamarosan be is adott a felkaromba egy injekciót. A doktornő ismét hozzám fordult. – Adok érzéstelenítőt és összevarrom a sebét.

-          Nem kell érzéstelenítő, varrja csak nyugodtan. – mondtam, mire felvonta az egyik szemöldökét. Annyira szexi lett ettől az egy mozdulattól, hogy legszívesebben ott helyben megdugtam volna, de vérző lábsérüléssel ezt úgysem tehettem volna meg.

-          De érzéstelenítő nélkül az nagyon fájna… - vetette ellen aggódva.

-          Lidocain-érzékeny vagyok. – vallottam meg. – Persze adhat ettől függetlenül, ha ragaszkodik hozzá, csak akkor kérnék egy hánytálat. – mosolyogtam rá.

-          Bocsánat, meg kellett volna kérdeznem, hogy van e gyógyszerérzékenysége! – szabadkozott.

-          Semmi gond. Varrja csak nyugodtan. – mosolyogtam újból.

-          Diane, köss be egy koktélos infúziót kérlek a betegünknek. – mondta a nővérnek, miközben egy eszközökkel megrakott tálcát vett magához.

-          Olivabogyót is tesznek bele? – kérdeztem azonnal, mire elnevették magukat.

-          Megakadna csak a csőben! – legyintett a doktornő, majd nekilátott a varrásnak. Az infúziótól kissé elkábultam, ettől függetlenül azért igenis éreztem, hogy tűvel szurkálják a bőrömet, de szó nélkül tűrtem.

-          Ha tudom, hogy ilyen szép doktornők vannak a traumatológián, már hamarabb elvágom valamimet. – mondtam a nőnek, mire elpirult, de a munkát folytatta.

-          Nem vagyok traumatológus, csak gyakornok. Minden osztályon el kell töltenem pár hónapot, hogy letehessem a szakvizsgámat. – magyarázta.

-          És milyen orvos lesz? – kérdeztem.

-          Nőgyógyász. – felelte. – A lába pedig készen is van. – mosolygott. – Átvisszük egy kórterembe, és ma itt is marad éjszakára.

-          Csak akkor maradok, ha a doktornő még benéz hozzám. – vetettem közbe.

-          Ügyeletes vagyok, úgyhogy kénytelen leszek benézni magához, de ettől függetlenül is maradnia kellene.

-          Maga miatt maradok. – mondtam halkan.

A nővér rákacsintott a doktornőre, majd hívott egy ápolófiút és áttoltak egy betegszobába. Dean és Nana azután érkeztek, hogy a nővérek beöltöztettek kórházi egyen-pizsamába, és lefektettek az ágyba. Nana könnyeit törölgetve körbeugrált, igazgatta a párnámat, takarómat, megvizsgálta az infúziómat – amin nem lepődtem meg, mert korábban ő is ápolónő volt. Dean aggódva ült az ágyam szélén, igyekeztem megnyugtatni.

-          Úgy elkábítottak, hogy nem érzem, hidd el. – mondtam.

-          Nem olyan erős ez a lötty, hogy ne érezd. – bökött Nana az állvány felé.

-          Nem is attól kábultam el – intettem az éppen felénk tartó doktornő felé, mire Nana és Dean is elmosolyodtak.

-          Jó napot, dr. Gabrielle Stanton vagyok, én varrtam össze Mr. Buck lábsebét. – köszöntötte a családomat, mire ők is bemutatkoztak neki. Én le sem tudtam venni a szemem róla, és nem érdekelt, hogy totál zakkantnak tartottak érte. – Mr. Buck sebe rendben van, ha nem lázasodik be az éjjel, akkor reggel haza is engedem.

-          Köszönjük. – szorította meg a kezét Dean. Irigyeltem, hogy ő hozzáérhetett.

-          Nem erősödött a fájdalom, Mr. Buck? – nézett rám komoly arccal, mire megráztam a fejem. Nem voltam képes tisztán gondolkodni a közelében. – Hoztam önnek pár újságot, hogy ne unatkozzon. – mondta kissé elpirulva, majd letette az ágyam mellett álló szekrénykére a lapokat.

-          Köszönöm, de ha ráér, jöjjön be hozzám mindenképpen. – kacsintottam rá, mire ő .

-          Szép kislány. – jegyezte meg Nana, miután a doktornő kiment a kórteremből.

-          Szerintem idősebb nálad, Jimmy. – tette hozzá Dean homlokráncolva. Jellemző volt rá, hogy ő mindig jobban aggódott értem, mint bárki ezen a világon. Valóban úgy viselkedett, ahogyan egy igazi apának kellett.

-          Nem számít. – legyintettem. – Ha eljön velem randizni, elveszem feleségül!

-          Nem is ismered őt, kisfiam! – hebegte Nana ijedt arccal.

-          Van benne valami különleges. – mondtam egyszerűen.

-          Bedrogozták, Nana? – kérdezte Dean gondterhelt arckifejezéssel, mire én majdnem hangosan felröhögtem, és inkább eltereltem a témát. 

Ott maradtak velem egészen az esti vizitig. Amint elmentek haza, a doktornő bejött hozzám, ahogy  meg is ígérte. Leplezetlenül bámultam őt, nem törődtem vele, hogy esetlegesen zavarba hozom. Beszélgetni kezdtünk, és hamar meg is nyílt az irányomban. 

Bostonból jött ide, mert nem akart a szülei árnyékában érvényesülni, egymaga akart megfelelni a vizsgáin, és jó orvos lenni. Az édesanyja elismert nőgyógyász szakorvos volt a szülővárosában, az édesapja pedig köztiszteletben álló lelkész. Mélyen vallásos volt ő maga is, de ez nem csökkentette benne a vonzerőt, annak ellenére sem, hogy én magam nem voltam hívő. Egy szelíd, jó természetű, okos nő volt. Pont olyan, amilyenre nekem szükségem volt. Eluntam a nők hajkurászását, és hogy nincs semmi stabilitás az életemben. Házasságra, családra vágytam, és talán a sors akarata volt, hogy vele összetalálkozzak. Ugyan idősebb volt nálam 2 évvel, de ez cseppet sem zavart. Már ott, akkor este randira akartam hívni őt, de szigorúan meghúzta a határokat kettőnk között. Orvos-beteg kapcsolatban kellett maradnunk, amíg ki nem engedett a kórházból.

Másnap reggel kissé fáradt tekintettel szemlélte meg a sebet a lábamon, de elégedett arckifejezéssel pillantott fel rám a mustra után.

- Reggelizzen meg, Mr. Buck, aztán akár haza is mehet. Szigorú pihenést javaslok, semmi megerőltető fizikai cselekvést ne végezzen, és egy hét múlva várom vissza varrat szedésre. - mondta dr. Stanton egy lágy mosollyal az arcán.

- Köszönöm, doktornő. A kontrollon elhívhatom egy randira? - kacsintottam rá.

- Magának életcélja, hogy engem zavarba hozzon? - fordult el vörösödő arccal, mire felkacagtam. - Megpróbálhatja. - mondta halkan még, majd kisietett a kórteremből.

A következő egy hetet fekvéssel, pihenéssel töltöttem, de az utolsó két napban már borzasztóan hisztis voltam. Sosem lazsáltam még egyhuzamban ennyi időt, és nem ráncigálhattam oda abba a házba egy nőt sem, hogy kisegítsen ezekben az ínséges időkben, hisz Dean és Nana is ott laktak. 

Csak a vörös hajú, kedves doktornő járt a fejemben unos-untalan. Elképzeltem őt különféle szexi apolónő rucikban: rövid egyenruhában, fehér comfixel, harisnyatartóval, kihívó fehérneműben. Tinédzser koromban maszturbáltam ennyit utoljára egy hét alatt, mint abban az időben, amíg betegszabadságon voltam. 

Úgy hittem, nagyon tapasztalatlan lehetett a doktornő a férfiakkal szemben. Egy lelkész lányaként nyilván másfajta nevelésben is részesült, mint a korunkbeliek nagyja, és mivel ő maga is nagyon vallásos volt, reméltem, hogy nem túl jártas a szexben. Mindig is az olyan nők társaságát kerestem, akik tudták, hogy mitől döglik a légy, de ahogy Vicky-ben, úgy Gabrielle-ben is vonzott az ártatlansága. Felderítetlen terepen járni mindig sok élvezetet nyújtott. 

Tudtam, hogy tetszettem a doktornőnek, így nem lepődtem meg, amikor a kontrollvizsgálat végén egy cetlit nyújtott felém, mielőtt még elhívhattam volna valahová. Elmosolyodtam, ahogy elolvastam a belvárosi címet a sárga post it-en. 

- Este 8-kor várom, Mr. Buck. Elvihet vacsorázni, aztán meglátjuk, hogy ez randinak minősül e majd. - mondta rám sem nézve. Szenvtelenül írogatott a kartonomba, én pedig majd kiugrottam a bőrömből.



Sziasztok! Kérlek ha olvastátok, tiszteljetek meg egy kommenttel! Köszönöm!!! A friss a jövő hét elején várható! Puszi: Arielle

11. fejezet

(Dean)

Vadul rezgett a telefonom a párnám alatt, csukott szemmel, még félálomban előkotortam, és meg sem nézve a kijelzőt fogadtam a hívást. 

-         Halló. – morogtam a készülékbe.

-       A lányod verekedett az iskolában. Betörte egy diáktársa orrát, akit a mentő vitt el, igazgatói megrovásban részesült, és nekem kellett elmennem érte és kimagyaráznom ebből a kellemetlen szituációból. – hadarta a jól ismert dallamos kis hang egy szuszra.

Gondolhattam volna, hogy Allie hívhat csak ezen a késői, vagy mondhatni már korai időpontban, mert ő volt az egyetlen, aki nem törődött az időeltolódással ha akart valamit. Mióta elhagyott engem, vagyis Vicky születése óta csakis abban az esetben keresett fel és mindig szigorúan telefonon, ha valamiért le akart cseszni. Baromira untam már, hogy mindig mindenért engem hibáztatott. Vicky rám hasonlított, ez tény, de én erről nem tehettem. Tudtam róla, hogy Jimmy megtanította őt verekedni, de csakis önvédelmi célból. Egy kis nebáncsvirág volt, mikor júniusban idejött, de nyár végén egy kemény csajszi ment innen haza. Mindent megtettem érte, hogy önmaga lehessen, mert elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kitörjön abból a porcelánból, amiben New York-ban tartották. Ha érvényesülni akart az életben, sokra akarta vinni, meg kellett tanulnia kiállni magáért, de legfőképpen ismernie kellett saját magát. Leszámítva a Jimmy és közte kialakult dolgot, úgy éreztem, hogy úgy tudtam innen hazaengedni, hogy büszke lehetek rá. 

-          Allie… - kezdtem, de félbe szakított.

-          Allison! – javított ki azonnal dühösen.

-       Tőlem ott New York-ban hívathatod magad akárhogyan, de én mindig is Allie-nek hívtalak, és annak is foglak. Lehet, hogy te már elfelejtetted azt az időt, de én sajnos még nem tudtam. – elnyomtam egy ásítást, de még mindig nem nyitottam ki a szememet.

-    Most nem rólad, vagy rólam van szó. A lányod kellemetlen helyzetbe hozta a családot. – puffogott.

-          És én ezzel mihez kezdjek itt Vancouver-ben? – kérdeztem élesen. – Cserélhetünk kedvesem, én boldogan belemegyek, ezt te is tudod. Nálam lenne egész évben, te meg megkapnád őt nyárra. Amíg viszont ez neked nem opció, addig oldd meg egyedül ezeket a faszságokat, és ne engem zaklass vele ekkora távolságból hajnali kettőkor.

-          Sosem tudsz elvonatkoztatni a kettőnk közt történtekről, még Vicky érdekében sem. – jegyezte meg idegesen.

-         Sosem adtál lehetőséget, hogy ne erre gondoljak először, ha meghallom a hangodat, kedvesem. – mosolyodtam el gúnyosan, annak ellenére is, hogy tudtam, nem láthatja.

-     -     Beszélned kell Victoria-val! – parancsolta. – Meg kell mondanod neki, hogy csak nálad viselkedhet így, és ha itthon van, ezt a vidéki stílust nem használhatja.

-      -    Sajnálom, ha olyan alpári lett a lányom, amilyen én vagyok. Ha Vicky nem lehet önmaga, akkor el fogod őt veszíteni Allie. Talán meg kellene próbálnod megérteni őt, mielőtt ítélkezel felette. Nem kényszeríthetsz rá már olyan dolgokat, amiket ő nem akar. 16 éves, hagyd élni.

-          Nincs semmi jogalapod beleszólni a nevelésébe. Ha nálad van, azt csináltok, amit akartok. Nem ezt a gyereket küldtem oda hozzád, és én azt a Victoria-t akartam visszakapni! – elképzeltem, hogy még toporzékol is a szobájában fel-alá járkálás közben.

-          Az életben semmi sem úgy történik, ahogy mi akarjuk. Ha így lenne, te még most itt lennél az ágyban mellettem Allie, és a szádat egészen másra használnád. Vicky-vel sem lenne ennyi problémád, mert nem lenne két tűz közt folyamatosan miattunk. Beszélni fogok vele, de ennél többet nem ígérek. Most pedig visszafekszem aludni, mert semmi kedvem a hisztidet hallgatni. Jó éjt, Allie!

-          Dean… - kezdte, de kinyomtam a telefont, és visszadugtam a párnám alá.

Mindig túlzottan kiadtam magam neki, de képtelen voltam nem oda szúrogatni. Szerettem őt felpiszkálni, mert akkor legalább valami érzelmet ki tudtam csikarni belőle. Mikor megismertem őt, nem ilyen volt. Egy kedves, gyönyörű lány volt, szelíd, elbűvölő személyiséggel, és azonnal beleszerettem. A szüleivel sosem mert dacolni, és ez okozta az én vesztemet. Hiába hoztam el ide Allie-t, hiába szerettem olyan nagyon, nem volt elég neki. Milliószor beletaposott a lelkembe, a szívembe, de nem tudtam őt kitépni magamból. Még 16 külön töltött év után is szerettem őt. 

A telefonom megint vad rezgésbe kezdett. Elmormogtam egy halk káromkodást, kibányásztam a párna alól ismét a készüléket, de ezúttal ránéztem a kijelzőre. Katie neve villogott rajta. Sosem hívott még ilyen időpontban, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy valami történhetett. Jimmy elment bulizni, talán vele történhetett valami?

-          Katie? – vettem fel a telefont azonnal. – Mi a baj?

-          Nem tudtam mást elérni, ne haragudj! – zokogta. Alig értettem, amit mondott. Teljesen kétségbe volt esve, hangján éreztem, hogy fél.

-         Mi a baj? – kérdeztem újra.

-          Gyere értem Dean, kérlek! Gyere értem gyorsan, mert félek, hogy visszajön ide! – hisztérikusan zokogott, én pedig azonnal felugrottam az ágyból, és amíg nagy nehezen elmondta, hol van, felöltöztem fél kézzel. 

Halkan mentem ki a házból, nehogy Nana-t felébresszem, de siettem. Bevágtam magam az autómba, és padlógázzal hajtottam a tengerpartra. El kezdett esni az eső, de nem foglalkoztam vele,  meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg megcsúszhattam volna az úton. A tengerpartra érve lelassítottam, felkapcsoltam a reflektort, és a homokot pásztáztam. Elborzadtam, amikor megláttam őt. Egy szál pólóban ült a homokban, térdeit átkarolva. Körülötte ruhadarabok, nagy összevisszaságban. Megálltam, behúztam a kéziféket, és már rohantam is oda hozzá. Letérdeltem elé, óvatosan megérintettem vizes haját, mire összerezzent, és rémülten kapta rám a tekintetét. A mobilja kiesett a kezéből, a lucskos homokban landolt. Bal szeme körül véraláfutásos bőrpír tudatta velem azonnal, hogy bántották őt. 

-         Dean! – zokogta erőtlenül. Megkönnyebbülés árasztotta el jelenlétemre, ami megmelengette a szívemet.

-          Mi a szar történt itt, Katie? Bárki is bántott, én kiherélem! – dühöngtem, miközben a kocsi fényszórója felé fordítottam az arcát, hogy megnézhessem alaposabban a sérülését. 

-          Az arcom nem érdekes… - rántotta el a fejét. Próbálta lejjebb húzni a pólót magán, de nem sok sikerrel. Ahogy lenéztem a lábai közé, nem azzal törődtem, hogy nem volt rajta bugyi, hanem azzal, hogy mennyire erősen vérzett. Ijedten néztem fel rá, mire azonnal újabb zokogáshullám tört rá. Megerőszakolták, ez egyértelmű volt.

-          Megyünk a kórházba. – mondtam halkan. Nagyon óvatosan vettem az ölembe, nem akartam neki fájdalmat okozni. Az autóm hátsó ülésére fektettem, és betakartam egy pléddel, amit a csomagtartóból túrtam elő. Rázta a hideg, így amint beültem, bekapcsoltam a fűtést, és már repesztettem is a kórház felé. – Mekkora fájdalmaid vannak? – kérdeztem.

-          Kibírom, míg odaérünk. – hüppögte.

-          Mentőt kellett volna hívnod, nem engem. – zsörtölődtem.

-          Csak haza akartam jutni…

A karomban vittem be a sürgősségire, a nyakamba rejtette az arcát, és úgy kapaszkodott belém, mintha sosem akarna engem elengedni. Annyira aggódtam érte, hogy nem is akartam, hogy elengedjen engem, de át kellett adnom őt a személyzetnek. Egy orvos azonnal megvizsgálta, így engem kiküldtek a váróba, és 5 perc múlva már rohantak is kifelé a kezelőből Katie-vel. Páni félelem hasított belém, elkaptam az orvos karját.

-          Mi van Katie-vel? – kérdeztem.

-          Súlyos belső vérzése van, azonnal meg kell operálnom. Kérem, itt várakozzon!

Elvitték őt, és nem tehettem mást, mint hogy ott ücsörögtem a váróteremben egy rohadt kényelmetlen széken, néha járkáltam egy kicsit, vagy ittam egy kávét az automatából. A percek csigalassúsággal teltek, és egyre feszültebb voltam. Már elértem a holtpontot, mikor végre megjelenek vele. Betolták egy kórterembe, az orvos pedig odalépett hozzám.

-          Sajnos nem tudtam megmenteni a méhét, el kellett távolítanom, de a vérzést sikerült elállítani. Transzfúziót fog kapni, és amint felerősödik, hazaengedjük. 

-           Bemehetek hozzá? – kérdeztem letörten.

-          Lassan elébred. Menjen csak.

A nővérek és az altatóorvos kijött a kórteremből, így egyedül lehettem vele. Bementem és leültem egy székre az ágya mellett. Az ujján egy csipeszszerű műanyag volt, így vigyázva, nehogy azt megmozdítsam, a kezembe vettem a kezét. Hosszan néztem az arcát, mintha most láttam volna őt először. Mindig is kislányként tekintettem rá, hisz 14 évvel fiatalabb volt nálam, és egy 22 éves lányra nem tekinthetek nőként az én koromban, de most, hogy kettesben lehettem vele, és senki nem zavart meg az ő arcának tanulmányozásában, észrevettem, hogy mennyire gyönyörű lett, és már a legkevésbé sem nevezhettem volna őt kislánynak. 

Gyönyörű fekekete haja nedvesen simult az arcára, vékony, íves szemöldöke volt, hosszú szempillái, pisze orra, és telt ajkai. Nem tudtam nem nézni őt, és belül teljesen összezavarodtam miatta. Mi változott meg hirtelen?

Megmozdult a szemhéja, majd kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám nézett. Megszorította a kezemet, mire elkezdtem simogatni a kézfejét. Laposakat pislogott, de a rémület a tekintetéből fokozatosan eltűnt, helyét nyugalom vette át, és borzasztóan imponált nekem, hogy mindez a jelenlétem hatása volt. 

Katie nővé érett, ezt nem tagadhattam. De 36 éves fejjel nem kezdhetek el belehabarodni egy 22 éves lányba. Ott maradtam vele, fogtam a kezét, vígasztaltam, mikor elmondták neki mi történt a műtőben. Végigcsináltam vele a rendőrségi kihallgatást, tanúskodtam, és bementem hozzá minden áldott nap a kórházba. Tudtam, hogy valami megmozdult bennem iránta, de nem akartam bolondot csinálni magamból. Hogy is képzelhetném, hogy esélyem lenne nála? Annyira megviselték a történtek, hogy teljesen maga alatt volt. Jó ideig nem lett volna képes arra, hogy egy férfi érdeklődését ne félelemmel fogadja, és akkor se egy nála 14 évvel idősebb pasit szeretett volna maga mellé. 

Távol kell tartanom magamat tőle!

Kérlek, ha olvastad tisztelj meg egy hozzászólással! Puszi, Arielle :)