13. fejezet

(Vicky)

Akármennyire is haragudtam Jimmy-re, amiért eldobott magától, a gyerekünket imádtam. Odafigyeltem az étkezésekre, sok gyümölcsöt ettem, vigyáztam magamra. Andrew-val töltöttem az időm nagy részét, próbált lelket önteni belém, és oldani a szorongásaimat. Állandóan azon aggódtam, hogy kiderül az állapotom, és valami rossz történik majd, így próbáltam kitalálni, hogyan óvhatom majd meg a gyerekemet. 

Jimmy-vel nem akartam egyáltalán tudatni a dolgot, biztos voltam benne, hogy nem vállalná a kicsit, hisz engem is eldobott magától. Apának annyi joga se volt velem kapcsolatban, hogy magához vegyen, a gyerekemmel szemben még kevesebb lett volna, így vele sem oszthattam meg a problémáimat ezzel kapcsolatban. Nana megértett volna engem, de segíteni ő sem tudott volna. 16 éves voltam, és az országot szülői beleegyezés nélkül nem hagyhattam el, így hiába aggódtam a kötelező terhességi vizsgálatok elmaradása miatt, titokban kellett tartanom mindenképpen az egészet.

A reggeli rosszullétek lassan csillapodtak, rohamosan nőtt az étvágyam. Elmentem az iskolába, nem keveredtem bajba többé, és miután vége lett a tanításnak egyenesen hazamentem, és bezárkóztam a szobámba. Nem akartam anyával lenni, John nem érdekelt, a nagyszüleim pedig végképp nem. Apával akartam lenni, Nana-val és persze Jimmy-vel.  Úgy éreztem, az egész szenvedésemet magamba kellett fojtanom. Csak Andrew-al tudtam valamelyest nyíltan beszélni a dolgokról, de ő ugyanolyan tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben, mint én. Segíteni akart, de nem tudott, és emiatt neki is rossz kedve volt. Éjszakákat sírtam végig a szobámban, vagy egész napokat aludtam át. Semmi sem érdekelt, csak azt akartam, hogy teljen el annyi idő, hogy már ne tudjanak közbeavatkozni a terhességemmel kapocslatban.

Már október vége felé jártunk, mikor az iskolában kötelező fogászati vizsgálatra vittek minket. A fogorvos egy középkorú, pedáns nő volt, és mindenáron meg akarta röntgenezni az arcomat, mert úgy látta, hogy a növekvő bölcsességfogam nem megfelelő helyzetű, én azonban ebbe semmiféleképpen nem voltam hajlandó belegyezni. Egy fiatal tanárnő volt az osztályfőnökünk, azonnal kihívott engem a vizsgálóból, és szinte maga után cibált a folyosón, hogy négyszemközt tudjunk beszélni.

- Victoria, mi ez a hiszti a röntgennel? - kérdezte azonnal, és közben figyelte, hogy az osztálytársaim ne hallgatózzanak. Éreztem, hogy sejti a titkomat, és féltem, ha nem erősítem meg őt a gyanújában, akkor rákényszerít, hogy egyezzek bele a vizsgálatba. Eszem ágában sem volt terhesen röntgen közelébe kerülni.

- Nem akarok röntgent. - mondtam halkan, de nem néztem rá.

- Ennek valami oka van. - nem kérdezte, állította, így nem tehettem mást, mint beismertem. Azt gondoltam, mivel nem sokkal, csupán 10 évvel ha idősebb volt nálam, bizonyára meg fog érteni engem.

- Tanárnő én terhes vagyok. Nem mehetek röntgenre, mert azzal ártok a babának. - suttogtam.

- Victoria, erről a szüleid tudnak? - kérdezte azonnal rémült arccal.

- Senki sem tud róla. Kérem, ne mondja el senkinek! Én meg akarom tartani ezt a babát. - kérleltem, mire megsimogatta a karomat.

- Ne aggódj, Victoria. Tőlem nem tudja meg senki. - biztosított, én pedig hittem neki.

Mire hazaértem az iskolából, egy komplett családi kupaktanács fogadott otthon. Jelen volt anya, aki roppant feszültnek látszott, nagymama, aki a nappali sarkában levő karfás bőrfotelben ült, és a szemeit törölgette egy papír zsebkendővel, nagypapa, ő a nappaliból nyíló teraszajtóban pöfékelte a kedvenc szivarját, és John, aki anyám mellett állt, és látszott rajta, hogy bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt.

A nagyszüleim borzasztóan konzervatív emberek voltak. Tradícionális házasságban éltek: nagypapa dolgozott - ez annyit tett, hogy időnként bevonult a cégei vezetőjéhez, aláírt pár papírt, és csak a bevételt szedte be minden után, de tevékenyen már nem vett részt a napi ügyekben -, nagymama pedig a háztartást vezette, vagyis kiosztotta a személyzetnek, hogy mit kell csinálniuk, ő pedig naphosszat teázgatott a barátnőivel a kertben, vagy olvasgatott, esetleg szépült egy wellness szalonban. Emellett a nagypapa és most már John voltak a család fejei, nekünk nőknek alá kellett volna rendelnünk magunkat az ő akaratuknak. John alapjában véve viszont nem volt egy olyan erőteljes stílusú férfi, mint a nagypapa.

- Sziasztok. - köszöntem, mikor beléptem a nappaliba. Aggodalommal telve járattam körbe a tekintetemet az összegyűlt családon. Már az is egy erős túlzás volt, hogy ezt a négy embert a családomnak kellett jobb szó híján neveznem, mert semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem. Nagypapa egy seggfej volt, aki azt hitte, hogy ő a világ közepe. Külön bejáratokat kellett volna készíttetni az egójának mindenhol. Nagymama ugyanaz volt mint a nagypapa, csak női változatban. Olyan mértékben idomult hozzá, hogy az már természetellenesnek hatott. És a szerelmük egyetlen gyümölcse, az én drága anyám, aki mintája volt a jól nevelt, arisztokrata sarjnak, kivéve persze azt az egy kamaszkori botlást - aminek köszönhetően világra jöttem. John végképp nem volt a családom. Csak egy jóképű pasi volt, aki a nagypapa egyik vállalatát vezette, és nagyon szépen mutatott anyám mellett. Mindezek mellett, én úgy láttam, hogy anyám szerette őt. - Meghalt valaki, hogy mindenki így le van törve, mint a bili füle? - kérdeztem, mikor már percek óta nem szólalt meg senki, csak a nagymama szipogott egyet-kettőt.

- Mióta ilyen szemtelen ez a gyerek, Allyson? - förmedt rá anyámra a nagypapa.

- Apa én mondtam, hogy nem tudok vele mit kezdeni, mióta hazajött az apjától! - védekezett anya azonnal. - Beszéltem Dean-nel többször is telefonon, de nem volt túl segítőkész ezzel kapcsolatban. Meggyőződése, hogy nevelési kudarcot vallottam, mert az ő génjei nem kipusztíthatóak a lányából. - szinte éreztem a keserűséget a számban, ahogyan apáról beszélt.

- Az a semmirekellő... - kezdte nagyapa, de a szavába vágtam.

- Az a semmirekellő az apám! - keltem apa védelmére.

- Nem is ő a lényeg most, kisasszony! - váltott témát a nagyapa. - Ülj le szépen ide, és hallgasd meg az édesanyádat. - mutatott a kanapéra, így odaültem, anya pedig velem szemben állt .

- Mondjad... - sóhajtottam színpadiasan, unott arcot vágva.

- Victoria, ma nagyon kellemetlen helyzetbe hoztad a családot. - kezdte az anyám. Szavai nem leptek meg, mióta csak visszajöttem New York-ba, szinte naponta hallottam ezt a mondatot. - Felhívott az osztályfőnököd, és közölte velem, hogy terhes vagy. - lefagytam egy pillanatra. Nem gondoltam volna, hogy a tanárom így kijátssza a  bizalmamat. Kissé megilletődve tekintettem fel anyára. Nem néztem körbe, de már értettem, miért fogadott ilyen lincshangulat.

- És? - csak ennyire futotta tőlem. Nagyapa elnyomta a szivarját, majd odalépett elém, és megrángatta a vállamat.

- Ne ésezz itt nekem, kisasszony! - fröcsögte dühödten. - Igaz, amit a tanárnő mondott?

- Igaz, de ha nem erőszakoskodsz, akkor is elmondtam volna. - néztem rá gúnyosan, mire eleresztett. Nagymama hangosan felzokogott, és valami olyasmit nyöszörgött, hogy a történelem ismétli önmagát, és hogy anyám nem tudta kinevelni belőlem apám rossz génjeit.

- Ki a gyerek apja? - kérdezte nagyapa.

- Az teljesen lényegtelen. - feleltem. Nem képzelhette, hogy annyira hülye vagyok, hogy elmondom majd neki, az egész nyarat Jimmy ágyában töltöttem.

- Mióta visszajött New York-ba, biztosan nem volt alkalma rá, hogy ilyesmi történjen vele, úgyhogy mindez csak Vancouver-ben alakulhatott ki. - szipogta nagymama a zsebkendőjébe. Anya teljesen kiborult. Láttam az arcán.

- Victoria! - suttogta. - Mégis hogyan képzelted ezt? Te még gyerek vagy! 16 évesen nem a fiúkkal kellene foglalkoznod, hanem a tanulással. Honnan vetted a bátorságot, hogy önállóan dönts a szüzességed elvesztéséről?

- Na most álljunk meg egy pillanatra! - csattantam fel. Totál kiakasztott a vádaskodása, a lekicsinylése. - A saját testemről csak és kizárólag én dönthetek.

- Kiskorú vagy, tehát édesanyád dönt a téged érintő kérdésekben. - figyelmeztetett nagyapa. - És a hangnemből vegyél vissza kisasszony, mert nem leszünk jóban. Utoljára kérdezem, és választ várok rá: ki a gyerek apja?

- Nem gondolom, hogy fontos lenne. Ez a baba az enyém, és nélküle is megtartom. - válaszoltam grimaszolva. Keresztbe raktam a lábaimat, és a nappaliból kifelé bámultam, jelezve, hogy nem óhajtok többet mondani.

- Ez esetben fel kell hívnom apádat, Victoria. - mondta anya. - Az ő gondjára voltál bízva, ezidő alatt pedig teherbe estél. Valószínűsítem, hogy az ő házában. - hirtelen elhallgatott, összeszűkült szemekkel nézett rám. - Buck. - mondta halkan, bennem pedig megállt az ütő. Hogy kapcsolhatta össze ezt ilyen gyorsan? - Mindig is odavoltál azért a fiúért, felesleges is tagadnod. Apád még biztosított is róla, hogy nem fog hozzád érni, hiszen idősebb nálad 5 évvel.

- Úristen, Allyson! - temetkezett bele újra a nagymama a zsebkendőjébe. - Valamit tőled is örökölt ez a lány! Az a fiú kiköpött mása annak a semmirekellő exférjednek.

- Jimmy ugyanolyan jó ember, mint az apám! - szűrtem a fogaim közt.

- Persze, megbecstelenít egy tudatlan 16 éves lányt, teherbe ejti, aztán meg felteszi az első new york-i gépre. Nagyon gáláns! - mennydörögte nagyapa.

- Allyson, tudod mit kell tenned. - mondta nagymama, miközben felkelt a fotelből, és felvette a blézerét. - Erre nem vesztegetünk apáddal több időt. A család érdekében meg kell szabadulnunk ettől a problémától, méghozzá azelőtt, hogy fény derülne rá. Apád verejtékkel küzdött meg a pozíciójáért, és most, amikor a városi tanácsban is helyet kaphat, nem engedhetjük meg, hogy valami ezt megakadályozza. - olyan undorral nézett a hasamra, hogy legszívesebben belerúgtam volna egyet a sípcsontjába.

- Nem fogok lemondani a gyerekemről. - néztem egyenesen a nagymama szemébe, aki erre odalépett elém, és két hatalmas pofont kevert le nekem. Könny szökött a szemembe, de nem engedtem meg, hogy lássa a fájdalmamat. Visszatartottam a sírást.

- Azt fogod csinálni, amit az anyád mond neked Victoria, különben apád maradék szülői jogait is elperlem tőle, és azt a suhancot börtönbe juttatom liliomtiprás miatt. Világos voltam? - fenyegetett meg.

- Szeretném felhívni apát. - mondtam egyszerűen.

- Nem hívsz fel senkit, kisasszony! - üvöltött rám nagyapa. - Mars fel a szobádba!

Szemeimet forgatva hagytam el a nappalit, és úgy becsaptam az ajtót, ahogy csak az erőmből futotta.  Annyira tudtam, hogy ez lesz, amint megtudják! Remegtem az idegességtől. Felszaladtam a szobámba, és a fenyegetések ellenére is fel akartam hívni apát, de a szobai telefonom eltűnt, a mobilom hívásait pedig lekorlátozták, hogy csak az államon belül tudjak kommunikálni. Mit ne mondjak, fantasztikusan éreztem magam. Ez aztán család!

Másnap reggel már korán anya ébresztett, és utasított, hogy öltözzek fel, indulnunk kell, de azt nem mondta meg, hogy hová visz engem. Ahogy megláttam a kocsiablakon keresztül a magánkórházat, heves tiltakozásba kezdtem, de nem tágított mellőlem, és a sofőr segítségével betuszkolt az épületbe. Rögtön egy nőgyógyászati vizsgálóban találtam magamat, ahol az orvos egy erős nyugtató injekciót adott, csak azután tudott megvizsgálni. Tompán érzékeltem a körülöttem zajló eseményeket, de csak arra emlékeztem, hogy anyám ragaszkodott az azonnali abortáláshoz.

Mire a műtőasztalra kerültem, csökkent az injekció hatása, így heves ellenkezésbe fogtam, ám hiába. A műtősnő és a két műtősfiú azonnal reagált minden kísérletre, amit azért tettem, hogy kiszabaduljak a műtőből. Sikítoztam, ordítoztam, de nem mentem vele semmire. Hisztérikus pánikroham tört rám, annyira tehetetlennek éreztem magam velük szemben. Az orvosnak nem tetszett az ellenállásom, ezért újabb injekciót kaptam, amitől elsötétült minden. Mire az altatóorvos is megjelent, már teljesen kábult voltam. Könnyű dolguk volt innentől, végezhettek a kisbabámmal.

Órákig feküdtem mozdulatlanul, arcomon csorgó könnyekkel a kórteremben, ahová a műtét után vittek. Egyedül voltam, és nem számíthattam senkire. Tudatosult bennem, hogy saját magamat kell megvédenem ezentúl, hogy erősnek kell lennem a Wanderwoods-okkal szemben, de abban a pillanatban még annyi erőt sem éreztem magamban, hogy az arcomat megtöröljem. Anyám, az álszent kígyó elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem a világon. Megölték a gyerekemet és én ezt sosem fogom nekik megbocsátani. Bosszút fogadtam ellenük. 

Meggyűlöltem anyámat, és meg kellett bűnhődnie ezért a tettéért. 

Ezeket a gondolatokat félre tettem, nem tudtam akkor ezzel foglalkozni. Borzalmas fájdalmaim voltak, mind testi, mind lelki szinten, és nem tudtam mást tenni, mint feküdni, nézni a zöldre csempézett falat és sírni. 





Kedves Olvasó!
Kérlek tisztelj meg egy hozzászólással! A következő fejezet jövő hét elején várható.
Köszönöm szépen, puszi: Arielle