15. fejezet

(Vicky)

Amint kiengedtek a kórházból, hazataxiztam. Minden vágyam egy forró zuhany volt, hogy lemoshassam magamról a kórház-szagot. A lábadozási időszakban nem nagyon foglalkoztam semmivel, csak magammal. Eljártam iskolába, Andrew-val töltöttem a szabadidőmet, és anyut totálisan kizártam az életemből. 

Próbáltam az egész dolgot úgy kezelni, hogy nem foglalkoztam vele. Nem voltam hajlandó beszélni az abortuszról, sem a fájdalomról, amit a kisbabám elvesztése okozott, inkább belemerültem az életembe. Úgy éreztem, mindenki cserben hagyott engem, akinek mellettem kellett volna állnia. Apának és Nana-nak továbbra sem mondtam el semmit, de anya folyton hívogatta apát, és így kénytelen voltam elismerni neki az igazságot. Egy elég kellemetlen telefonbeszélgetést folytattunk, ami inkább arról szólt, hogy neki okoztam galibát anyámmal a románcom miatt, de amint megtudta, hogy abortuszra kényszerítettek engem, már ő zaklatta anyát telefonokkal miattam. Iszonyúan kiakadt ettől, és én tudtam, ha előbb informáltam volna, az élete árán is megvédett volna a sok szenvedéstől. Így is rögtön gépre akart ülni, hogy velem lehessen, de nem engedtem neki. Hetente többször is beszéltünk telefonon, és én igyekeztem megnyugtatni, hogy minden rendben van velem, pedig közel sem volt.

Andrew és én elhatároztuk, hogy elkezdjük végre élni az életünket, és leszarjuk, hogy a szüleink mit akarnak ránk kényszeríteni. Őt is nagyon megviselte az abortuszom, hiszen szeretett engem, és együtt érzett velem, de lényegében amiatt volt melankóliás, mert a szülei nem tudták elfogadni, hogy homoszexuális. 

Együtt kezdtünk el bulizni járni, és megismerkedtünk pár felsőbb évfolyamos lánnyal és fiúval az iskolából, és ezután velük lógtunk többnyire. Az egyik sráccal, Ben-nel eléggé összegabalyodtam, és bár helyes fiú volt, bennem nem mozgatott meg semmit. Az ösztöneim működtek, kívántam őt, az érintéseit, a szexet vele, de ez többről nem szólt. Még mindig Jimmy-be voltam szerelmes,és úgy éreztem, mindannak ellenére ami történt, amit tett velem, és hogy ő nem szeretett engem, ez sosem fog változni bennem.

Állandóan bulizni jártunk, és mindenhol osztatlan sikert arattam, amit nagyon élveztem. Az összes pasi rám volt gerjedve, nekem pedig csak válogatnom kellett közülük. Kerültem a Jimmy féle pasasokat, inkább olyanok társaságát kerestem, akik csak egy megismételhetetlen numerára vágytak. Nem akartam kapcsolatba bonyolódni senkivel, de ha szexeltem, akkor jól éreztem magam. Minden egyes orgazmus, amit átéltem, lendített egy kicsit a kedélyállapotomon. Szinte hajszoltam a gyönyört, és mivel anya minden hónapban beadatott nekem egy fogamzásgátló injekciót, nem is igazán foglalkoztam vele, hogy mikor és kivel sikerült ágyba kerülnöm. Nem kellett sokáig művelnem ezeket a dolgokat ahhoz, hogy úgy érezzem magam, mint egy drogos. A kábítószereseknek anyag kellett, csak akkor érezték jól magukat, ha be tudtak tépni és bármire hajlandóak voltak azért, hogy megszerezzék az adagjukat. Na én ugyanígy éreztem magamat, csak ez rosszabb volt. 

Csillapíthatatlan nemi vágy kínzott. Mintha valami átkattant volna az agyamban, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szexre. Hónapokig ez ment: maszturbáltam, szexeltem fiúkkal, és még lányokkal is, de soha nem éreztem azt, hogy elég lett volna. Mikor rajtakapott az egyik tanár az iskolában, hogy egy felsőbb éves fiúval az öltözőben szexelünk, nagy botrány kerekedett, csaknem kirúgtak a magatartásom miatt. Még otthon is csak a szobámban duzzogtam, amiért nem tudta megvárni a tanár, hogy befejezzük a dolgot, ha már elkezdtük, és így magamnak kellett megoldanom, ami lássuk be, nem olyan szinten élvezetes, mintha azt más teszi. 

Anyám totálisan kiakadt. Sosem beszéltünk a szexről, még csak érintőlegesen sem, minden amit korábban erről tudtam Jimmy-től vagy apától származott, ő pedig most kioktatást akart nekem tartani. Nem tudott velem mit kezdeni, magamban jókat is röhögtem a kínlódásain, és az se sokat segített rajta, hogy áthívta a nagyszüleimet felmentő seregnek. Nagypapa egy csomó pénzzel elérte az igazgatónál, hogy tekintsen el ettől a kis affértől, és ne rúgjon ki engem az iskolából, de számomra ez semmit sem jelentett. Mindig is úgy kezeltek mint A produktumot, akit mutogatni lehetett, meg büszkélkedhettek vele. Szép voltam, okos, jól nevelt, jól tanultam, és olyan dolgokban vettem részt, amiket mindenki elismert. Ennek azon a napon vége szakadt, hogy megölték a gyermekemet. Sosem lesznek a családom, csak kénytelen vagyok elviselni őket, míg jogilag nem dönthetek a saját sorsomról. 

Folyton kiakasztottam őket valamivel. Kezdtem azt hinni, hogy direkt mindenen felkapják a vizet, de nem láttam magam kívülről, így nem tudhattam, ők milyennek láttak engem.  Kurvásan öltözködtem, kurvásan viselkedtem, rengetegszer kaptak azon, hogy maszturbáltam, és egyáltalán nem tudtak mihez kezdeni ezekkel a dolgokkal. Odáig jutottunk, hogy egyik este anya bejött a szobámba, és beszélgetni próbált velem, de persze én nem vettem be a bűnbánó maszlagot, amit le akart tuszkolni a torkomon. Mióta rákényszerített az abortuszra, először szóltam hozzá.

- Takarodj innen kifelé! - nem kiabáltam, suttogtam. Láttam a félelmet a szemében, és ez elégtétellel töltött el. 

Április 25-én reggel felkeltem, és rögtön az jutott eszembe, hogy erre a napra voltam kiírva a kisbabámmal. Borzalmas érzés volt azzal a tudattal létezni, levegőt venni, és a napot tölteni, hogy aznap kellett volna valószínűleg megszületnie a gyerekemnek. Visszafeküdtem az ágyamba, meredten bámultam a tapéta mintáját a falon, és hangosan zokogtam. Megtehettem, egyedül voltam az egész házban. Anya és John is elmentek dolgozni, én pedig nem voltam hajlandó iskolába menni. Nem tudtam másra gondolni csak a babára és Jimmy-re. Vajon rá hasonlított volna, vagy rám? Szőke lett volna, vagy barna? Zöld vagy barna szemű? 

Úgy éreztem, eljött az a pont az életemben, mikor elmondhattam magamról, hogy totálisan bediliztem. A fürdőszobában voltam, a mosdókagyló szélén támaszkodtam, és önmagamat szemlélgettem a tükörben. Én voltam, de valahogy mégsem. Hullámokban árasztott el a késztetés, hogy maszturbálnom kell, vagy villámgyorsan kerítenem kellett volna valakit, akivel szexelhetek, hogy elmúljon ez a szörnyűségesen rossz hangulat, ami uralmába kerített, de minduntalan eszembe jutott a babám, és a késztetések miatt szégyenérzet öntött el. Ha nem veszik el tőlem, akkor is így viselkedtem volna? A baba mellett is ilyen kényszeresen hajszoltam volna az élvezeteket? Hirtelen nagyon rossz embernek éreztem magamat. Nem kellettem Jimmy-nek, pedig szerettem őt, és mindent megtettem, amit csak tudtam, azért hogy viszonozza az érzelmeimet. Apa és Nana nem segíthettek rajtam több száz kilométeres távolságból, és valljuk be, nem is riaszthattam őket azzal a szöveggel, hogy "gyertek már ide, mert begolyóztam". A telefonnal a kezükben szívrohamot kaptak volna mind a ketten, az tuti. Pedig valójában úgy éreztem magam, mint aki bedilizett de totálisan. Sárga lapos leszek, bezárnak valami gyogyósoknak való helyre, az egész életem megsemmisül. De hát milyen élet ez? Mire számíthatok ebben a szaros életben? Mi értelme van egyáltalán az egésznek? Sehogy sem éreztem jól magam, tök mindegy hol voltam, mit csináltam. Egy élmény volt, ami szebbé tette ezt a nagy szart körülöttem, az orgazmus. A tudatom mélyén viszont tudtam, hogy ez a hozzáállás nem nevezhető normálisnak, de valami egészen más elnyomta ezt bennem. 

Nem akartam tovább létezni, de megölni se akartam magam. Megpillantottam a  mosdókagyló szélén egy ollót, felkaptam, és tincsenként levágtam a hosszú hajamat. Szinte alig maradt hajam, mire végeztem, de valamivel el kellett foglalnom magam, mert egyre inkább kezdtem pánikba esni. Valamit tennem kellett, hogy ne a rossz érzésekre figyeljek, de mikor végeztem a hajnyirbálással, megint éreztem a sok rosszat, és keresnem kellett valamit, amitől elmulaszthattam azokat. Úgy éreztem, hogy összefacsarodott a szívem. Fizikai fájdalmat éreztem, nem kaptam rendesen levegőt, pánikoltam, és meg akartam halni. Véget kellett vetnem valamiképp ennek az állapotnak, mert borzalmas volt. 

Belenéztem a tükörbe, megláttam a vörös szemeimet, nyúzott arcomat, és a saját kezűleg összebarmolt hajamat. Össze-vissza vagdostam le, néhol hosszabb, néhol rövidebb volt. Siralmasan festettem. Az ollót, ami még mindig  a kezemben volt, egyenesen a tükör közepébe vágtam teljes erőből. Nem akartam látni, mit műveltem magammal. A vágóeszköz belefúródott a falba, a tükör lapja millió darabra törött, bepókhálósodott az egész. 

Basszus. Elcsesztem mindent. Az egész életem egy nagy szar. A fájdalom egy pillanatra sem enyhült bennem, időnként felzokogtam. Az öklömet a számhoz tettem, véresre harapdáltam a bőrt a kézfejemen. Kezet váltottam, de úgy sem volt jobb. Felemeltem a kezeimet, néztem, ahogy véreztem. Kinyitottam a fürdőszobai szekrény ajtaját, és kotorászni kezdtem benne. Hamar találtam pengét, így befeküdtem a kádba, és vagdosni kezdtem magam a csuklómnál. Nem tudom meddig csináltam ezt, és hogy fájt e egyáltalán. Onnantól minden olyan volt, mintha nem lett volna a tudatom a testemben, hanem valahol a fejem fölött lebegett  volna, és külső szemlélőként tekintett volna rám. Baromira nem lehetett viszont rám kíváncsi, mert ritkán figyelt rám. 

Órák, napok estek ki.

Kórházban voltam, azzal tisztában voltam, érzékeltem mindent magam körül, de valahogy mégsem. Nem tudtam felkelni, nem tudtam mozogni, le voltam kötözve. Az egész belsőm égett, szabadulni akartam a fájdalomtól. Olyan volt, mintha az egész testem egy rothadó borítás lett volna körülöttem, és én ezt a borítást mindenáron le akartam szedni magamról. Nekifeszültem a béklyóknak, de nem engedtek el. Kiabáltam, de nem szabadított ki senki. Elkábultam, majd újra magamhoz tértem. Sírtam, hisztiztem, ordítottam, de sehogy sem történt változás. Fájt minden. Még a levegővétel is fájt. 

(Allison)

Sokkolt a látvány. Victoria a fürdőkádban feküdt, minden csupa vér volt, a haja levagdosva a mosdókagylóban, a tükörbe beleállítva az olló, minden leverve, összetörve. Nem volt teljesen magánál, de még nyitva volt a szeme. Odaszaladtam hozzá, megpaskoltam az arcát, mire rám nézett.

- Te vagy az oka. - suttogta, majd elájult.

Hívtam a mentőket, akik nagyon hamar kiértek szerencsére, el is látták a sérüléseit azonnal, és a pszichiátriára vitték őt. Megvártam, amíg Jonathan hazaért, majd felhívattam vele anyáékat. Inkább ő kapja a leszúrást, mint én. Victoria mostanában csak ezt nyújtotta számomra. Örökös rosszallást váltottam ki a szüleimből miatta. Bementünk a kórházba, ahol nem sok jóval kecsegtettek minket, a kezelőorvosa egy fiatal doktornő lett, amit azonnal kifogásoltam.

- Mikor szerezte a diplomáját? Orvos egyáltalán ez a nő? Nem azért fizetek társadalombiztosítást, hogy egy tapasztalatlan fruska diagnosztizálja a gyerekemet. - sziszegtem apának.

- Dr. Bianca Panjhabi vagyok. - mutatkozott be a láthatóan indiai származású doktornő. - Megvizsgáltam a beteget, de jelenleg diagnózist nem tudok teljes bizonyosággal felállítani. Szuicid kísérletről van szó, az önártalom szándékával elkövetett sérüléseket ellátták a mentősök, vértranszfúziót kötöttünk be a vérveszteség pótlására. A beteg nincs a tudata birtokában, meglehetősen zavart, és agresszív magatartást tanúsít, így szedáltuk, és az újabb önártalom elkerülése végett az ágyrácshoz rögzítettük a végtagjait.

- De mégis mi lesz így az unokámmal? Nem érdekel mit csináltak vele, csak az, hogy mi a baja, és miként akarják kezelni. - lépett közelebb a doktornőhöz apa.

- Idegösszeroppanást kapott, az bizonyos. Hogy ez mitől alakult ki, terápiával feltárható. Felhozzuk egy olyan szintre a gyógyszeres kezeléssel, hogy nekikezdhessek a konzultációknak a beteggel. Javasolnám önöknek, hogy szállíttassák át az eredeti munkahelyemre. - adott át egy prospektust, amelyen egy jónevű, költségtérítéses intézményt hirdettek. - Ide csak havonta két napot járok be, akkor is ügyelni. A Galver Pszichiátriai Intézet Long Island-en található, és pont az ilyen típusú beteg részére jött létre. Ennek a kislánynak segítségre van szüksége.

- Gondolja, hogy valami egészen komoly betegsége lehet? - kérdezte anya homlokráncolva.

- Anya, az mindent megmagyarázna. Az utóbbi hónapokban olyan volt, mintha nem is önmaga lett volna. - feleltem.

- Ön az édesanyja? - kérdezte a doktornő.

- Igen. - bólintottam.

- Akkor kérem fáradjon velem a kezelőbe. Szeretném, ha elmondana mindent, ami az ön megítélése szerint lényeges Miss Taylor- Wanderwoods jelen állapotát tekintve.

Friss a hét elején várható. Kommenteket nagyon várok! Jó pihenést mindenkinek a hétvége fennmaradó részére.

Puszi, Arielle