56. fejezet

(Vicky)

Összepakoltam a cuccaimat, bár nem volt nagyon mit, alig hoztam magammal valamit Seattle-be. John készségesen segédkezett nekem, és lekísért a szálloda halljába, miközben hozta a táskámat. Mindig is nagyon udvarias férfi volt, nem hagyta volna, hogy egymagam cipekedjek. A portással előhozatta a kocsimat, így a meleg előtérben várhattam meg vele, és nem kellett kint fagyoskodnom a havazásban. Amint a kocsim a bejáratnál parkolt, John kikísért és kinyitotta nekem az ajtót, hogy beszállhassak. Elvettem tőle a táskámat, behajítottam az anyósülésre, majd felé fordultam. 

Eszményi férfi volt. Rövid barna hajába a halántékánál egy-két ősz szál vegyült, de ettől csak még szexibb volt. Barna szemei szinte falták magukba a látványomat, telt ajkai pedig csak úgy hívogattak egy csókra. Nem értettem, hogy anyám miért nem tudta őt értékelni, hisz egy igazán remek ember volt, és látványnak sem utolsó. Szinte összefutott a számban a nyál, ha rá néztem, még úgy is, hogy a szívem egy másik férfiért dobogott. Tétován megfogtam a kezét, mire szoros ölelésbe vont engem, és én még egyszer belélegeztem magamba az illatát. 

- Vigyázz magadra, cicám. - dünnyögte a fülembe aggódva. - Ha valami van, nyugodtan keress. 

- Mindent köszönök, John. - néztem fel rá szinte rajongó arckifejezéssel. Imádtam ezt a pasast. Olyan gondoskodó volt velem szemben, és mindig számíthattam rá, nem csak a bajban. 

- Ne köszönd, csak légy boldog. - különös tekintettel nézett rám, nem láttam mögé, így nem tudtam, milyen érzések lehetnek a legmélyén. - Ha te boldog vagy, akkor én is rendben leszek. - apró csókot nyomott a halántékomra, majd hirtelen elengedett, és már be is viharzott a szállodába.

Pár pillanatig szinte ledermedve ácsorogtam ott a kocsim mellett, próbáltam értelmezni a szavait, de nem lettem okosabb. Tudtam, hogy neki is voltak érzelmei az irányomban, de nem gondoltam volna soha, hogy azok olyan erősek lettek volna, hogy megviselné ez az egész helyzet. Talán tévedtem, de nem hagyott már rá lehetőséget, így megráztam magam, beszálltam az autómba, és elindultam hazafelé. 

Hosszú út állt előttem, és nem tudtam olyan gyorsan haladni, mint szerettem volna. Rengeteg hóátfúvás volt az utakon, mely nehezen járhatóvá tette azokat. Nem mertem túl nagy sebességgel hajtani, nehogy egy havas árokban végezzem felfordult kocsival, és még később érjek haza, mint ahogy így fogok valószínűleg. 

Egy órája voltam úton körülbelül, mikor tárcsáztam Melanie-t, és kihangosítva a telefonomat feltettem a műszerfalra a tartójába. Tudni akartam, mi a helyzet otthon, és persze meg is akartam nyugtatni őt, hogy minden rendben van velem.

- Szia Vicky! - szinte az első csörgés után felvette a telefont, mintha csak az én hívásomra várt volna egész nap. Melengette a szívemet még a gondolata is. - Végre életjelet adsz magadról, csajszi. - dorgált szelíden.

- Bocs Mel, de nem voltam épp a toppon az elmúlt napokban. - védekeztem rögtön - Eléggé megviselt a tény, hogy miután Jimmy szerelmet vallott nekem és megígérte, hogy elválik attól az áspiskígyó feleségétől, kiderült, hogy nem teheti meg, mivel éppen apai örömök elé fog nézni. - úgy duzzoghattam, mint egy öt éves gyerek. Lesüllyedtem Jimmy szintjére.

- Te meg rögtön elrohantál, mintha az egész város egy leprateleppé változott volna. - folytatta Melanie.

- Baromira kiborultam. - sóhajtottam fel elkeseredetten. - Nem akartam megint bekattanni, így inkább eljöttem onnan. Apa nem láthat engem olyan állapotban, és Nana sem. Jimmy még kevésbé. - erősködtem. Nem tudtam volna elviselni, hogy öntudatlanul, lekötözve feküdjek egy pszichiátriai osztályon újra, és azok az emberek, akiket szeretek, aggódva és szánakozva álljanak mellettem. - Úgy éreztem, hogy nem vagyok én elég erős ehhez az egész szituhoz, hogy felemészt. Nem is tudom már pontosan.

- Nekem nem kell magyarázkodnod, Vicky! - sóhajtott fel Melanie. - Jimmy eléggé elbaszta ezt az egészet. Nem most, már 6 éve. Marha nagy mákja volt, hogy így összejöttetek újra, meg minden, de ő se gondolhatta komolyan, hogy menni fog a házassága meg a kapcsolatotok párhuzamosan egymással hosszabb ideig. 

- Nem tudom, hogy mit gondolt, de én is ludas vagyok ebben. - ráztam meg a fejem, bár tudtam, hogy Mel ezt nem láthatta. - Mindenesetre túl vagyok ezen a kiboruláson, és kész vagyok rá, hogy szembenézzek ezzel a helyzettel.

- Bevált a John-terápia? - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Ő  tud engem kezelni ezekben a helyzetekben. - feleltem. - De nem ez a lényeg, Mel. Elfutottam, pedig én nem egy olyan lány vagyok, aki meghátrál. Beijedtem, mert Jimmy nagy nyomást gyakorolt rám.

- Ez a gyerek az ő felelőssége lesz, nem a tiéd. - jegyezte meg Melanie.

- Szerintem Gabrielle lesokkolta Jimmy-t ezzel a gyerektémával, nem is kicsit. Gondolj bele, Mel! Szétverte a Buick-ot! - emlékeztettem.

- Igaz...

- Olyan bolond volt, hogy nekem kellett helyette döntenem. - bosszantott még mindig a dolog, de nem hagyhattam, hogy magára hagyja a terhes feleségét miattam. 

- Mióta elmentél nincs egészen magánál. - egészen lehalkította a hangját, gondoltam, hogy nem akarja Rob tudtára adni, miről is cseverészünk.

- Gondolom elég pipa rám... - nyögtem fel, miközben a szemeimet forgattam. Jimmy elég kiszámítható volt, ha a viselkedését kellett figyelembe venni. 

- Nem beszéltél vele azóta? - kérdezte megdöbbenve. Most erre mit mondjak? Hogy először dühös voltam, és azért nem hívtam fel, aztán meg bűntudatból?

- Nem. - böktem ki nagy sokára. - Tegnap kaptam tőle egy sms-t, amiben csak annyit írt: "szeretlek". Tök mérges voltam rá, mert előtte meg telefonban lehordott a sárga földig, hogy én mekkora szemét vagyok, amiért pont John-hoz merészeltem fordulni, meg ilyenek. - nagyot sóhajtottam. - Nem tudom, mit fog szólni, ha most csak úgy hazaállítok.

- Történt valami olyasmi, ami miatt bizonytalan vagy? - kérdezte Melanie. Ez a csaj a vesémbe látott...

- Lefeküdtem John-nal. - nem akartam hazudni.

- És? Neki gyereke lesz a feleségétől! Tulajdonképpen azzal fekhetnél össze, akivel kedved szottyan, mert te vagy a szerető! Te vagy a látszólag szingli, ő pedig a hivatalosan is nagyon házas. - Melanie csak úgy fortyogott. 

- Tudom, hogy Jimmy egy faszfej. - mosolyodtam el. - De attól még szeretem őt.

- Hát elég nagy faszfej, azt meg kell hagyni. - dünnyögött továbbra is. - Ha szereted, akkor mellette a helyed. Egyedül ezt nem fogja tudni végigcsinálni.

- Én is így gondolom. - helyeseltem, majd elbúcsúztam Melanie-tól azzal az ígérettel, hogy amint időm engedi meglátogatom őt, és elmesélem a fejleményeket.

Az út további része eseménytelenül telt, tulajdonképpen végig azon gondolkodtam vezetés közben, hogy hívjam e fel Jimmy-t, vagy sem. Többször is tétován a telefonért nyúltam, hogy tárcsázzam a számát, de minduntalan megtorpantam. Nem akartam úgy Vancouver-be érni, hogy tisztában legyek vele, mennyire ki van rám akadva. Nem hívtam fel. Egyenesen a telepre hajtottam, még volt épp 5 perc a munkaidejükből, mikor odaértem. Mindenki a helyén volt, az utolsó simításokat végezték az aznapi munkájukon. Szorongva álltam az ajtóban, de már nem tétovázhattam, így egy hirtelen széllökéstől kissé felbátorodva beléptem a műhelybe. Nagyon kellemes meleg volt bent, ami roppant jól esett a kinti fagyos időjárás után, de a levegő megállt, ahogy észrevettek.

Én csak Jimmy-t kerestem a tekintetemmel, és hamar meg is találtam őt. Szakadt munkásruhában volt, és olyan szexi volt egy hatalmas körfűrésszel a kezében, hogy csaknem megrogytak tőle a térdeim. Nem tudtam volna nélküle élni, és nem is akartam. Szerettem őt, mióta 4 évesen először megláttam. Rengeteg gyerekkori emlék felelevenedett bennem, érzések, benyomások, mind-mind olyanok, melyek őhozzá kötődtek. Az egész életem James Alexander  Buck körül forgott, és nekem idáig el kellett jutnom, hogy ezt végre fel is fogjam. Jól fogalmazta meg korábban, a sors is egymásnak szánta kettőnket. 

Letette a gépet a munkaasztalra, leporolta a nadrágjáról a fűrészport, majd magabiztos léptekkel megindult felém. Csak úgy döngtek a lépései a bakancsában. Szívesen összehúztam volna magam nagyon apróra, de erre nem volt lehetőségem, így próbáltam a tekintetemmel elmondani neki, mit is érzek. Hiába próbáltam olvasni az arcvonásaiból, vagy a szemeiből, nem engedte. Mikor már csak centikre volt tőlem, elakadt a lélegzetem is. Az illata körbeölelt, és én legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Bocsánatot akartam kérni tőle, vagy megmagyarázni, ami történt, de nem jött a számra egy ilyen mondat sem, egyszerűen kiböktem, ami a legrelevánsabb dolognak hangzott.

- Szeretlek. - halkan mondtam, hogy csak ő hallhassa. Elsimította a hajamat az útból, két kezébe fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.

- Mégis itt hagytál kétségek közt napokig. - vetette a szememre.

- Sajnálom. - néztem rá könnyes szemekkel. - Mindent borzasztóan sajnálok, én nem... - belém fojtotta a szót. Azt hittem, hogy ordítani fog, és tök pipa lesz rám, ehelyett szorosan magához húzott, és úgy ölelt, hogy alig kaptam levegőt.

- Nem számít, gyönyörűm. Csak az a fontos, hogy visszajöttél hozzám! - dünnyögte a fülembe, majd gyorsan felrángatott az emeletre. Apa vetett ránk egy rosszalló pillantást, de egy suta mosollyal elértem, hogy talán nem szidja le majd Jimmy-t a műsorért, amit a munkások előtt rendezett velem. 

- Nem haragszol rám? - kérdeztem Jimmy-t a lépcsőn felfelé menet döbbenten.

- Majd beleőrültem, hogy itt hagytál, Vicky! - dorgált szelíden. - Haragszom rád, de jelenleg örülök, hogy újra itt vagy. Sok mindent át kell beszélnünk kettőnkkel kapcsolatban, de nem most. - berángatott az irodájába, majd kulcsra zárta az ajtót. Visszarántott magához, majd úgy felnyomott a falra, hogy hirtelen nem is kaptam levegőt. - Egy gonosz boszorkány vagy, Victoria Taylor! Rám hozod a frászt, és úgy hiányzol, hogy csaknem bekattanok. Most meg foglak baszni, hogy érezd, mennyire hiányoltalak az elmúlt napokban, aztán megvitatjuk a mi kis dolgainkat. - közölte száraz hangon, majd lecsapott az ajkaimra. Belenyögtem a szájába. Elvesztem az érzésekben.


Drágáim! Meghoztam a friss fejezetet, várom a kommenteket!

Csóközön, Arielle