11. fejezet

(Dean)

Vadul rezgett a telefonom a párnám alatt, csukott szemmel, még félálomban előkotortam, és meg sem nézve a kijelzőt fogadtam a hívást. 

-         Halló. – morogtam a készülékbe.

-       A lányod verekedett az iskolában. Betörte egy diáktársa orrát, akit a mentő vitt el, igazgatói megrovásban részesült, és nekem kellett elmennem érte és kimagyaráznom ebből a kellemetlen szituációból. – hadarta a jól ismert dallamos kis hang egy szuszra.

Gondolhattam volna, hogy Allie hívhat csak ezen a késői, vagy mondhatni már korai időpontban, mert ő volt az egyetlen, aki nem törődött az időeltolódással ha akart valamit. Mióta elhagyott engem, vagyis Vicky születése óta csakis abban az esetben keresett fel és mindig szigorúan telefonon, ha valamiért le akart cseszni. Baromira untam már, hogy mindig mindenért engem hibáztatott. Vicky rám hasonlított, ez tény, de én erről nem tehettem. Tudtam róla, hogy Jimmy megtanította őt verekedni, de csakis önvédelmi célból. Egy kis nebáncsvirág volt, mikor júniusban idejött, de nyár végén egy kemény csajszi ment innen haza. Mindent megtettem érte, hogy önmaga lehessen, mert elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kitörjön abból a porcelánból, amiben New York-ban tartották. Ha érvényesülni akart az életben, sokra akarta vinni, meg kellett tanulnia kiállni magáért, de legfőképpen ismernie kellett saját magát. Leszámítva a Jimmy és közte kialakult dolgot, úgy éreztem, hogy úgy tudtam innen hazaengedni, hogy büszke lehetek rá. 

-          Allie… - kezdtem, de félbe szakított.

-          Allison! – javított ki azonnal dühösen.

-       Tőlem ott New York-ban hívathatod magad akárhogyan, de én mindig is Allie-nek hívtalak, és annak is foglak. Lehet, hogy te már elfelejtetted azt az időt, de én sajnos még nem tudtam. – elnyomtam egy ásítást, de még mindig nem nyitottam ki a szememet.

-    Most nem rólad, vagy rólam van szó. A lányod kellemetlen helyzetbe hozta a családot. – puffogott.

-          És én ezzel mihez kezdjek itt Vancouver-ben? – kérdeztem élesen. – Cserélhetünk kedvesem, én boldogan belemegyek, ezt te is tudod. Nálam lenne egész évben, te meg megkapnád őt nyárra. Amíg viszont ez neked nem opció, addig oldd meg egyedül ezeket a faszságokat, és ne engem zaklass vele ekkora távolságból hajnali kettőkor.

-          Sosem tudsz elvonatkoztatni a kettőnk közt történtekről, még Vicky érdekében sem. – jegyezte meg idegesen.

-         Sosem adtál lehetőséget, hogy ne erre gondoljak először, ha meghallom a hangodat, kedvesem. – mosolyodtam el gúnyosan, annak ellenére is, hogy tudtam, nem láthatja.

-     -     Beszélned kell Victoria-val! – parancsolta. – Meg kell mondanod neki, hogy csak nálad viselkedhet így, és ha itthon van, ezt a vidéki stílust nem használhatja.

-      -    Sajnálom, ha olyan alpári lett a lányom, amilyen én vagyok. Ha Vicky nem lehet önmaga, akkor el fogod őt veszíteni Allie. Talán meg kellene próbálnod megérteni őt, mielőtt ítélkezel felette. Nem kényszeríthetsz rá már olyan dolgokat, amiket ő nem akar. 16 éves, hagyd élni.

-          Nincs semmi jogalapod beleszólni a nevelésébe. Ha nálad van, azt csináltok, amit akartok. Nem ezt a gyereket küldtem oda hozzád, és én azt a Victoria-t akartam visszakapni! – elképzeltem, hogy még toporzékol is a szobájában fel-alá járkálás közben.

-          Az életben semmi sem úgy történik, ahogy mi akarjuk. Ha így lenne, te még most itt lennél az ágyban mellettem Allie, és a szádat egészen másra használnád. Vicky-vel sem lenne ennyi problémád, mert nem lenne két tűz közt folyamatosan miattunk. Beszélni fogok vele, de ennél többet nem ígérek. Most pedig visszafekszem aludni, mert semmi kedvem a hisztidet hallgatni. Jó éjt, Allie!

-          Dean… - kezdte, de kinyomtam a telefont, és visszadugtam a párnám alá.

Mindig túlzottan kiadtam magam neki, de képtelen voltam nem oda szúrogatni. Szerettem őt felpiszkálni, mert akkor legalább valami érzelmet ki tudtam csikarni belőle. Mikor megismertem őt, nem ilyen volt. Egy kedves, gyönyörű lány volt, szelíd, elbűvölő személyiséggel, és azonnal beleszerettem. A szüleivel sosem mert dacolni, és ez okozta az én vesztemet. Hiába hoztam el ide Allie-t, hiába szerettem olyan nagyon, nem volt elég neki. Milliószor beletaposott a lelkembe, a szívembe, de nem tudtam őt kitépni magamból. Még 16 külön töltött év után is szerettem őt. 

A telefonom megint vad rezgésbe kezdett. Elmormogtam egy halk káromkodást, kibányásztam a párna alól ismét a készüléket, de ezúttal ránéztem a kijelzőre. Katie neve villogott rajta. Sosem hívott még ilyen időpontban, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy valami történhetett. Jimmy elment bulizni, talán vele történhetett valami?

-          Katie? – vettem fel a telefont azonnal. – Mi a baj?

-          Nem tudtam mást elérni, ne haragudj! – zokogta. Alig értettem, amit mondott. Teljesen kétségbe volt esve, hangján éreztem, hogy fél.

-         Mi a baj? – kérdeztem újra.

-          Gyere értem Dean, kérlek! Gyere értem gyorsan, mert félek, hogy visszajön ide! – hisztérikusan zokogott, én pedig azonnal felugrottam az ágyból, és amíg nagy nehezen elmondta, hol van, felöltöztem fél kézzel. 

Halkan mentem ki a házból, nehogy Nana-t felébresszem, de siettem. Bevágtam magam az autómba, és padlógázzal hajtottam a tengerpartra. El kezdett esni az eső, de nem foglalkoztam vele,  meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg megcsúszhattam volna az úton. A tengerpartra érve lelassítottam, felkapcsoltam a reflektort, és a homokot pásztáztam. Elborzadtam, amikor megláttam őt. Egy szál pólóban ült a homokban, térdeit átkarolva. Körülötte ruhadarabok, nagy összevisszaságban. Megálltam, behúztam a kéziféket, és már rohantam is oda hozzá. Letérdeltem elé, óvatosan megérintettem vizes haját, mire összerezzent, és rémülten kapta rám a tekintetét. A mobilja kiesett a kezéből, a lucskos homokban landolt. Bal szeme körül véraláfutásos bőrpír tudatta velem azonnal, hogy bántották őt. 

-         Dean! – zokogta erőtlenül. Megkönnyebbülés árasztotta el jelenlétemre, ami megmelengette a szívemet.

-          Mi a szar történt itt, Katie? Bárki is bántott, én kiherélem! – dühöngtem, miközben a kocsi fényszórója felé fordítottam az arcát, hogy megnézhessem alaposabban a sérülését. 

-          Az arcom nem érdekes… - rántotta el a fejét. Próbálta lejjebb húzni a pólót magán, de nem sok sikerrel. Ahogy lenéztem a lábai közé, nem azzal törődtem, hogy nem volt rajta bugyi, hanem azzal, hogy mennyire erősen vérzett. Ijedten néztem fel rá, mire azonnal újabb zokogáshullám tört rá. Megerőszakolták, ez egyértelmű volt.

-          Megyünk a kórházba. – mondtam halkan. Nagyon óvatosan vettem az ölembe, nem akartam neki fájdalmat okozni. Az autóm hátsó ülésére fektettem, és betakartam egy pléddel, amit a csomagtartóból túrtam elő. Rázta a hideg, így amint beültem, bekapcsoltam a fűtést, és már repesztettem is a kórház felé. – Mekkora fájdalmaid vannak? – kérdeztem.

-          Kibírom, míg odaérünk. – hüppögte.

-          Mentőt kellett volna hívnod, nem engem. – zsörtölődtem.

-          Csak haza akartam jutni…

A karomban vittem be a sürgősségire, a nyakamba rejtette az arcát, és úgy kapaszkodott belém, mintha sosem akarna engem elengedni. Annyira aggódtam érte, hogy nem is akartam, hogy elengedjen engem, de át kellett adnom őt a személyzetnek. Egy orvos azonnal megvizsgálta, így engem kiküldtek a váróba, és 5 perc múlva már rohantak is kifelé a kezelőből Katie-vel. Páni félelem hasított belém, elkaptam az orvos karját.

-          Mi van Katie-vel? – kérdeztem.

-          Súlyos belső vérzése van, azonnal meg kell operálnom. Kérem, itt várakozzon!

Elvitték őt, és nem tehettem mást, mint hogy ott ücsörögtem a váróteremben egy rohadt kényelmetlen széken, néha járkáltam egy kicsit, vagy ittam egy kávét az automatából. A percek csigalassúsággal teltek, és egyre feszültebb voltam. Már elértem a holtpontot, mikor végre megjelenek vele. Betolták egy kórterembe, az orvos pedig odalépett hozzám.

-          Sajnos nem tudtam megmenteni a méhét, el kellett távolítanom, de a vérzést sikerült elállítani. Transzfúziót fog kapni, és amint felerősödik, hazaengedjük. 

-           Bemehetek hozzá? – kérdeztem letörten.

-          Lassan elébred. Menjen csak.

A nővérek és az altatóorvos kijött a kórteremből, így egyedül lehettem vele. Bementem és leültem egy székre az ágya mellett. Az ujján egy csipeszszerű műanyag volt, így vigyázva, nehogy azt megmozdítsam, a kezembe vettem a kezét. Hosszan néztem az arcát, mintha most láttam volna őt először. Mindig is kislányként tekintettem rá, hisz 14 évvel fiatalabb volt nálam, és egy 22 éves lányra nem tekinthetek nőként az én koromban, de most, hogy kettesben lehettem vele, és senki nem zavart meg az ő arcának tanulmányozásában, észrevettem, hogy mennyire gyönyörű lett, és már a legkevésbé sem nevezhettem volna őt kislánynak. 

Gyönyörű fekekete haja nedvesen simult az arcára, vékony, íves szemöldöke volt, hosszú szempillái, pisze orra, és telt ajkai. Nem tudtam nem nézni őt, és belül teljesen összezavarodtam miatta. Mi változott meg hirtelen?

Megmozdult a szemhéja, majd kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám nézett. Megszorította a kezemet, mire elkezdtem simogatni a kézfejét. Laposakat pislogott, de a rémület a tekintetéből fokozatosan eltűnt, helyét nyugalom vette át, és borzasztóan imponált nekem, hogy mindez a jelenlétem hatása volt. 

Katie nővé érett, ezt nem tagadhattam. De 36 éves fejjel nem kezdhetek el belehabarodni egy 22 éves lányba. Ott maradtam vele, fogtam a kezét, vígasztaltam, mikor elmondták neki mi történt a műtőben. Végigcsináltam vele a rendőrségi kihallgatást, tanúskodtam, és bementem hozzá minden áldott nap a kórházba. Tudtam, hogy valami megmozdult bennem iránta, de nem akartam bolondot csinálni magamból. Hogy is képzelhetném, hogy esélyem lenne nála? Annyira megviselték a történtek, hogy teljesen maga alatt volt. Jó ideig nem lett volna képes arra, hogy egy férfi érdeklődését ne félelemmel fogadja, és akkor se egy nála 14 évvel idősebb pasit szeretett volna maga mellé. 

Távol kell tartanom magamat tőle!

Kérlek, ha olvastad tisztelj meg egy hozzászólással! Puszi, Arielle :)