12. fejezet

(Jimmy)

Dr. Gabrielle Stanton az első nő volt Vicky óta, aki igazán felkeltette az érdeklődésemet.

-          Elég mély a sebe, Mr. Buck. Össze kell varrnunk. – mondta tárgyilagosan, miközben alaposan szemügyre vette a vágást. – Mivel okozta a sérülést? – nézett rám először hosszabban, és láttam, hogy zavarban volt miattam. Egy pillanatra nőként tekintett rám, nem orvosként, és emiatt pironkodott. Tudtuk ezt mindketten.

-          Beleszaladt a fűrész munka közben. – feleltem.

-          Tetanusz. – fordult a nővér felé, aki erre a gyógyszerszekrény felé sietett, és hamarosan be is adott a felkaromba egy injekciót. A doktornő ismét hozzám fordult. – Adok érzéstelenítőt és összevarrom a sebét.

-          Nem kell érzéstelenítő, varrja csak nyugodtan. – mondtam, mire felvonta az egyik szemöldökét. Annyira szexi lett ettől az egy mozdulattól, hogy legszívesebben ott helyben megdugtam volna, de vérző lábsérüléssel ezt úgysem tehettem volna meg.

-          De érzéstelenítő nélkül az nagyon fájna… - vetette ellen aggódva.

-          Lidocain-érzékeny vagyok. – vallottam meg. – Persze adhat ettől függetlenül, ha ragaszkodik hozzá, csak akkor kérnék egy hánytálat. – mosolyogtam rá.

-          Bocsánat, meg kellett volna kérdeznem, hogy van e gyógyszerérzékenysége! – szabadkozott.

-          Semmi gond. Varrja csak nyugodtan. – mosolyogtam újból.

-          Diane, köss be egy koktélos infúziót kérlek a betegünknek. – mondta a nővérnek, miközben egy eszközökkel megrakott tálcát vett magához.

-          Olivabogyót is tesznek bele? – kérdeztem azonnal, mire elnevették magukat.

-          Megakadna csak a csőben! – legyintett a doktornő, majd nekilátott a varrásnak. Az infúziótól kissé elkábultam, ettől függetlenül azért igenis éreztem, hogy tűvel szurkálják a bőrömet, de szó nélkül tűrtem.

-          Ha tudom, hogy ilyen szép doktornők vannak a traumatológián, már hamarabb elvágom valamimet. – mondtam a nőnek, mire elpirult, de a munkát folytatta.

-          Nem vagyok traumatológus, csak gyakornok. Minden osztályon el kell töltenem pár hónapot, hogy letehessem a szakvizsgámat. – magyarázta.

-          És milyen orvos lesz? – kérdeztem.

-          Nőgyógyász. – felelte. – A lába pedig készen is van. – mosolygott. – Átvisszük egy kórterembe, és ma itt is marad éjszakára.

-          Csak akkor maradok, ha a doktornő még benéz hozzám. – vetettem közbe.

-          Ügyeletes vagyok, úgyhogy kénytelen leszek benézni magához, de ettől függetlenül is maradnia kellene.

-          Maga miatt maradok. – mondtam halkan.

A nővér rákacsintott a doktornőre, majd hívott egy ápolófiút és áttoltak egy betegszobába. Dean és Nana azután érkeztek, hogy a nővérek beöltöztettek kórházi egyen-pizsamába, és lefektettek az ágyba. Nana könnyeit törölgetve körbeugrált, igazgatta a párnámat, takarómat, megvizsgálta az infúziómat – amin nem lepődtem meg, mert korábban ő is ápolónő volt. Dean aggódva ült az ágyam szélén, igyekeztem megnyugtatni.

-          Úgy elkábítottak, hogy nem érzem, hidd el. – mondtam.

-          Nem olyan erős ez a lötty, hogy ne érezd. – bökött Nana az állvány felé.

-          Nem is attól kábultam el – intettem az éppen felénk tartó doktornő felé, mire Nana és Dean is elmosolyodtak.

-          Jó napot, dr. Gabrielle Stanton vagyok, én varrtam össze Mr. Buck lábsebét. – köszöntötte a családomat, mire ők is bemutatkoztak neki. Én le sem tudtam venni a szemem róla, és nem érdekelt, hogy totál zakkantnak tartottak érte. – Mr. Buck sebe rendben van, ha nem lázasodik be az éjjel, akkor reggel haza is engedem.

-          Köszönjük. – szorította meg a kezét Dean. Irigyeltem, hogy ő hozzáérhetett.

-          Nem erősödött a fájdalom, Mr. Buck? – nézett rám komoly arccal, mire megráztam a fejem. Nem voltam képes tisztán gondolkodni a közelében. – Hoztam önnek pár újságot, hogy ne unatkozzon. – mondta kissé elpirulva, majd letette az ágyam mellett álló szekrénykére a lapokat.

-          Köszönöm, de ha ráér, jöjjön be hozzám mindenképpen. – kacsintottam rá, mire ő .

-          Szép kislány. – jegyezte meg Nana, miután a doktornő kiment a kórteremből.

-          Szerintem idősebb nálad, Jimmy. – tette hozzá Dean homlokráncolva. Jellemző volt rá, hogy ő mindig jobban aggódott értem, mint bárki ezen a világon. Valóban úgy viselkedett, ahogyan egy igazi apának kellett.

-          Nem számít. – legyintettem. – Ha eljön velem randizni, elveszem feleségül!

-          Nem is ismered őt, kisfiam! – hebegte Nana ijedt arccal.

-          Van benne valami különleges. – mondtam egyszerűen.

-          Bedrogozták, Nana? – kérdezte Dean gondterhelt arckifejezéssel, mire én majdnem hangosan felröhögtem, és inkább eltereltem a témát. 

Ott maradtak velem egészen az esti vizitig. Amint elmentek haza, a doktornő bejött hozzám, ahogy  meg is ígérte. Leplezetlenül bámultam őt, nem törődtem vele, hogy esetlegesen zavarba hozom. Beszélgetni kezdtünk, és hamar meg is nyílt az irányomban. 

Bostonból jött ide, mert nem akart a szülei árnyékában érvényesülni, egymaga akart megfelelni a vizsgáin, és jó orvos lenni. Az édesanyja elismert nőgyógyász szakorvos volt a szülővárosában, az édesapja pedig köztiszteletben álló lelkész. Mélyen vallásos volt ő maga is, de ez nem csökkentette benne a vonzerőt, annak ellenére sem, hogy én magam nem voltam hívő. Egy szelíd, jó természetű, okos nő volt. Pont olyan, amilyenre nekem szükségem volt. Eluntam a nők hajkurászását, és hogy nincs semmi stabilitás az életemben. Házasságra, családra vágytam, és talán a sors akarata volt, hogy vele összetalálkozzak. Ugyan idősebb volt nálam 2 évvel, de ez cseppet sem zavart. Már ott, akkor este randira akartam hívni őt, de szigorúan meghúzta a határokat kettőnk között. Orvos-beteg kapcsolatban kellett maradnunk, amíg ki nem engedett a kórházból.

Másnap reggel kissé fáradt tekintettel szemlélte meg a sebet a lábamon, de elégedett arckifejezéssel pillantott fel rám a mustra után.

- Reggelizzen meg, Mr. Buck, aztán akár haza is mehet. Szigorú pihenést javaslok, semmi megerőltető fizikai cselekvést ne végezzen, és egy hét múlva várom vissza varrat szedésre. - mondta dr. Stanton egy lágy mosollyal az arcán.

- Köszönöm, doktornő. A kontrollon elhívhatom egy randira? - kacsintottam rá.

- Magának életcélja, hogy engem zavarba hozzon? - fordult el vörösödő arccal, mire felkacagtam. - Megpróbálhatja. - mondta halkan még, majd kisietett a kórteremből.

A következő egy hetet fekvéssel, pihenéssel töltöttem, de az utolsó két napban már borzasztóan hisztis voltam. Sosem lazsáltam még egyhuzamban ennyi időt, és nem ráncigálhattam oda abba a házba egy nőt sem, hogy kisegítsen ezekben az ínséges időkben, hisz Dean és Nana is ott laktak. 

Csak a vörös hajú, kedves doktornő járt a fejemben unos-untalan. Elképzeltem őt különféle szexi apolónő rucikban: rövid egyenruhában, fehér comfixel, harisnyatartóval, kihívó fehérneműben. Tinédzser koromban maszturbáltam ennyit utoljára egy hét alatt, mint abban az időben, amíg betegszabadságon voltam. 

Úgy hittem, nagyon tapasztalatlan lehetett a doktornő a férfiakkal szemben. Egy lelkész lányaként nyilván másfajta nevelésben is részesült, mint a korunkbeliek nagyja, és mivel ő maga is nagyon vallásos volt, reméltem, hogy nem túl jártas a szexben. Mindig is az olyan nők társaságát kerestem, akik tudták, hogy mitől döglik a légy, de ahogy Vicky-ben, úgy Gabrielle-ben is vonzott az ártatlansága. Felderítetlen terepen járni mindig sok élvezetet nyújtott. 

Tudtam, hogy tetszettem a doktornőnek, így nem lepődtem meg, amikor a kontrollvizsgálat végén egy cetlit nyújtott felém, mielőtt még elhívhattam volna valahová. Elmosolyodtam, ahogy elolvastam a belvárosi címet a sárga post it-en. 

- Este 8-kor várom, Mr. Buck. Elvihet vacsorázni, aztán meglátjuk, hogy ez randinak minősül e majd. - mondta rám sem nézve. Szenvtelenül írogatott a kartonomba, én pedig majd kiugrottam a bőrömből.



Sziasztok! Kérlek ha olvastátok, tiszteljetek meg egy kommenttel! Köszönöm!!! A friss a jövő hét elején várható! Puszi: Arielle