27. fejezet

(Vicky)

- Neked nem lett volna muszáj ezt tenned, hisz utálsz engem. - mondtam halkan Jimmy-nek, de nem néztem már rá, csak apa mellkasának fel-le emelkedését figyeltem, hogy biztos lehessek abban, hogy életben van.

- Attól függetlenül, hogy mit érzek, vagy mit gondolok, nem hagyhattam, hogy ez a tetű bántson téged. - magyarázta. - Tudom, hogy ez most megviselt téged, de legyél erős még egy kicsit apád miatt.

Szavai teljes káoszt teremtettek bennem. Fennen hangoztatta mióta csak visszajöttem, mennyire ellenszenves vagyok neki, és mennyire utál engem, de ennek ellenére mégis törődött velem. Vajon ennek a dolognak ő maga tudatában volt egyáltalán? Remegtek a kezeim, így elvettem apa mellkasáról, és a combjaimra simítottam. Így sem volt sokkal jobb. Még mindig hörögve kaptam csak levegőt, Jimmy pedig megállás nélkül a véraláfutásos csuklóimat bámulta. Tisztában volt vele, hogy azokat a sérüléseket nem a nagyapám okozta, hanem ő. Újfent rá emeltem a pillantásomat, pedig nem kellett volna. Sebezhetőnek éreztem magamat, és nem akartam, hogy ezt ő is lássa rajtam. Egy teljes percig csak néztünk egymás szemébe, és azt a régi varázst is sikerült újra oda csempészni. Szinte tapintható volt kettőnk közt. Megint úgy éreztem, hogy mi ketten összetartozunk.

Riadtan kaptam el a tekintetemet róla és hagytam elveszni a pillanatot. Reméltem, hogy ezt a dolgot itt sosem fogja szóba hozni. Beléptek a mentősök az ajtón, és azonnal kezelésbe vették apát. Abszolút nem tudatosult bennem, hogy sokkos állapotba kerültem, de Jimmy unszolására és a mentősfiúk aggodalma végett velük tartottam egy kivizsgálásra a kórházba. Amint az intézménybe értünk a száguldó, vészjelzős kocsival apát rögtön a műtő felé tolták, engem pedig bevittek egy vizsgálóba, és minden tiltakozásom ellenére benyugtatóztak.

Totál déjá vu érzésem támadt. Egy pici szobában feküdtem, kórházi ágyon, kórházi szagokkal és eszközökkel körülvéve, alig tudtam tudatomnál maradni, és időnként egy orvos diktált valamit agy asszisztensnőnek mellettem. Össze-vissza fogdosott. Így éreztem, pedig csak megvizsgált engem. Nem akartam ezen a helyen lenni ebben az állapotban, és nem akartam már azt sem, hogy nyugtatót adjanak nekem. Kiborultam ettől. Épp egy pánikroham előszelében álltam, mikor Nana hangja elűzött minden démont a környezetemből, és sikerült az ő hangjára fókuszálva kicsit feltisztulnom. 

- Hogy vagy Vicky? - kérdezte kedves hangján, olyan halkan, ahogyan a beteg emberekhez illett beszélni.

- Rendben leszek, de mond meg ezeknek a dokiknak, hogy ne adjanak több nyugtatót! - hőbörögtem. 

- Doktor úr, hallotta az unokámat. Nincs több nyugtató. - fordult az orvosom felé Nana megingathatatlan eltökéltséggel.

- Sokkos állapotban volt, kénytelen voltam... - szabadkozott Dr. Flowers, de Nana nem hagyta, hogy végigmondja.

- Amennyiben kikérdezte volna az anamnézisét illetően, tisztában lett volna vele, hogy a nyugtatók hatására pánikrohamai voltak nem egy alkalommal. Nem kell több nyugtató. - szűrte ki a fogai közt dühödten Nana.

- Elnézést kérek, asszonyom! - sápadt el az orvos. - Valóban ki kellett volna kérdeznem a hölgyet... 

Nana egy megsemmisítő pillantást vetett rá, mire az asszisztensnővel együtt elhagyták a helyiséget.

- Miért tette ezt Charles? - kérdezte Nana, én pedig őszintén elmondtam neki a történteket. 

- Elítélsz engem? - néztem rá kábán. Rettegtem az elutasításától.

- Megértelek. Allie olyan dolgokat tett ellened, amiket nem tudtál feldolgozni. A bosszú segített neked továbblépni ezeken a dolgokon, John pedig egy eszköz volt, hogy elérd, amit akartál. - összegezte. - Vagy talán többet is jelentett?

- Apa meg fog ölni engem ezért. Minden az én hibám. - nyögtem fel.

- Mindezért Charles a felelős. - vetette ellen. - Apád pedig nem fog megölni, ha bevallod neki, hogy voltak érzelmek is abban a kapcsolatban John-nal.

- Ez ennyire nyilvánvaló? - néztem rá nagy szemekkel.

- Nem lettél volna hosszú hónapokig titokban a szeretője, ha nem éreztél volna valamit iránta, nem gondolod? - kacsintott rám cinkosan.

Nem beszélgettünk tovább, feszült csendben vártuk, hogy valami hírt kapjunk apáról. Kicsit elbóbiskoltam, így elég kábán fogadtam, mikor Gabrielle nagy sokára belépett a vizsgálóhelységbe, ahol feküdtem.

- Mi van Dean-nel? - kérdezte Nana azonnal.

- Kiszedték a golyót Dean lábából, elállították a vérzést, és bezárták a sebet. Szerencsére nem roncsolta a lábát, nem érintette a főeret, sem valamelyik ideget, vagy ínszalagot. Egy eret kellett csak operálni, minden gond nélkül fogja tudni használni a későbbiekben a lábát. - magyarázta.

- És jól van? - kérdeztem még mindig nem teljesen nyugodtan.

- A lehető legjobb kezekben van a traumatológus kollégámnál. Most még kába az altatás miatt, és vértranszfúziót is kap. - felelte. Mintha egy egészen más személy lett volna. Ugyanabban a ruhában volt, mint amikor megérkezett Jimmy-vel Melanie-khoz, csak egy fehér köpenyt húzott rá, de most úgy beszélt, mint egy orvos. 

- Ugyanaz a vércsoportunk, adhatok neki én is vért. - jegyeztem meg.

- Van még raktáron A Rh negatívunk. - mosolygott rám Gabrielle. 

- Köszönöm. - mondtam halkan, de magam sem tudtam mit. Talán azt, hogy figyelt apára itt a kórházban.

- Nincs mit, Victoria. - mosolygott rám ismét. - Sajnálom, hogy ilyen érdekesen sikerült a bemutatkozásunk. Dean-t nagyon bántotta a kellemetlen helyzet, ezért is ment utánad. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha te és James rendeznétek a konfliktusotokat. A gyűlölködés nem vezet sehová, és a Biblia is azt tanítja, hogy tudni kell megbocsátani. 

- Szerintem Jimmy és én erre nem leszünk alkalmasak. Jimmy legszívesebben megfojtana engem egy kanál vízben. - feleltem. Nagyon nem tetszett, hogy meg akarta mondani nekem, mit kéne csinálnom. Biztos, hogy nem Jimmy feleségének a tanácsai lesznek számomra mérvadóak, főként azok után, ami nemrég történt köztünk Jimmy-vel a bárban.

Hamarosan bejött hozzám egy másik orvos, dr. Harm. Megvizsgált, dokumentálta a sérüléseimet, és elbocsátott azzal az utasítással, hogy pihenjek és keressek fel egy pszichológust az engem ért trauma feldolgozásának érdekében. Nem közöltem vele, hogy eszem ágában sincs egy ilyen orvossal találkozni, annyit voltam már korábban velük körbevéve. 

Nanát átkarolva léptem be apa kórtermébe. Vastagon bekötözött lába fel volt pocolva, karjába infúzió folyt. Borzasztóan sápadt volt, de legalább élt. Jimmy és Gabrielle ott ültek az ágya mellett, Jimmy a kezét fogta. Aggódva nézett fel rám amikor beléptünk, de csupán egyetlen apró pillanatra enyhült meg irányomban, utána felvette a szokásos, utálkozó arckifejezését. 

- Felébredt már? - kérdezte Nana.

- Még nem. - felelte Jimmy. - Magatokra hagyunk benneteket. Visszamegyünk Melanie-hoz, a többiek is várják a híreket.

- Jimmy... - mondtam halkan, mikor elhaladt mellettem Gabrielle-lel az oldalán.

- Igen? - nézett rám érdektelenül.

- Még egyszer köszönöm, amit értem tettél. - erőltettem ki magamból.

- Nem én haltam meg érted majdnem, úgyhogy inkább apádnak köszönd meg, Vicky. - felelte lesújtó hangon.

Ledermedtem a szavai nyomán, és azonnal támadásba is lendültem volna, de Nana megszorította a kezemet, így csendben maradtam inkább. Ennek ellenére megfogadtam, hogy amint lehetőségem nyílok rá, megfizetek neki a kemény szavaiért. Még én alázkodtam meg előtte azzal, hogy megköszöntem neki a segítséget, de ő csak újra megtaposott kapva az alkalmon. Biztos remekül szórakoztak rajtam a kis feleségével.

Leültünk a megüresedett székeikre, és immár én fogtam apa kezét. Jó fél órát ültünk ott, mire végre teljesen felébredt. 

- Vicky... - motyogta száraz szájjal.

- Itt vagyok, apa. - szorítottam meg a kezét. - Nincs semmi bajom.

- Elengedett? - kérdezte.

- Csaknem megfojtott, de Jimmy az utolsó pillanatban megmentett. - magyaráztam neki. Hangomban érezhető volt az ő szerepe miatt bennem levő kellemetlenség.

- Jimmy jó gyerek. A lényeg, hogy te jól vagy, kincsem. Beleőrülnék még a gondolatba is, hogy valami bajod essen. - mondta halkan, én pedig ráborultam a mellkasára és keservesen felzokogtam. Kanülös kezével a hajamat simogatta. - Már nincs baj, kincsem. Jól vagyok.

- Apa ne haragudj rám! Bocsáss meg, hogy nem mondtam el, miért is jöttem vissza, és bocsáss meg, hogy miattam megsérültél. - hüppögtem.

- Nincs baj, Vicky. - ismételte.

- Apa, ha te nem jöttél volna, hagytam volna, hogy lelőjön. - vallottam be szinte nyöszörögve. - Nem bírtam volna ki még egyszer, ha berakott volna valami állami pszichiátriai osztályra. Az én hibám, hogy ez történt.

- Nem a te hibád kincsem.

- De! Ha rögtön belegyeztem volna, már elvitt volna engem, mire te hazaértél, és akkor nem lőtt volna le téged. - ellenkeztem.

- Vicky, kincsem! Te vagy az én életem, a mindenem és én bármikor boldogan áldoznám az életemet a tiédért cserébe. Ne emészd magad ezen, hisz csak egy kis sebet szereztem.

- Megbántottalak Melanie-nál is... - hüppögtem tovább.

- Dehogy bántottál meg! Igazad volt, én pontosan tudom, hogy mi történt veled az elmúlt 6 évben. Őszintén megértem, hogy miért érzel így Jimmy iránt, és azt is, hogy miért viselkedsz így vele. Azonban még mindig úgy gondolom, hogy rendeznetek kell ezt a dolgot egymással, hogy mindketten lezárhassátok a múltat. Jimmy-nek joga van tudni a gyerekéről, még akkor is, ha annak a gyereknek esélye sem volt az életre. - magyarázta apa miközben a hajamat simogatta.

- Megígérem apa, hogy amint alkalmas lesz az idő, el fogom mondani neki. - egyeztem bele nem túl boldogan.

- Vicky, nem szeretném, ha úgy gondolnád, hogy őt jobban szeretem, mint téged, mert ez nem igaz. Összehasonlíthatatlan, amit kettőtök iránt érzek.

- Ti vagytok az én igazi családom. - mondtam, miközben megfogtam Nana kezét is. - Mindig is itt akartam élni, de rosszul fogtam hozzá. Lerendezem Jimmy-vel ezt az ügyet, és minden olyan lesz, mint régen.

- El tudod fogadni Gabrielle-t is? - kérdezte Nana.

- Őszinte leszek: nem szimpatikus, de majd kedves leszek vele. Úgy látom, ti kedvelitek. - sóhajtottam fel engedékenyen, és alaposan megforgattam a szemeimet.

- Imádom ezt a gyereket. - nevetett fel apa, de láttam, hogy még nehezére esett megfeszíteni az izmait. - Egyébként lesz alkalmad négyszemközt, zavartalanul megtárgyalni a dolgokat Jimmy-vel, át kell vennie a helyemet a jövő heti New Orleans-i tárgyaláson.

- Ezt most komolyan mondod? - kérdeztem döbbenten.

- Szerinted így el tudok menni veled? - úgy nézett rám, mintha nem lennék eszemnél.

- Jimmy repesni fog az örömtől... - jegyeztem meg gunyoros hangon.

- Én vagyok a főnök, én mondom meg, hogy munkaügyben mit csináltok! - somolygott.

Örültem, hogy legalább őt szórakoztatta a dolog, de azért valamelyest féltem is az utazástól. Mindent elmondani Jimmy-nek borzalmas, és roppant megterhelő lesz számomra lelkileg. Egy darabig még maradtam velük, aztán otthagytam Nana-t a kórteremben, hogy hazamenjek, és feltakarítsam a konyhában azt a sok vért, és elpakoljam a rumlit. Késő délután volt, alig lézengett valaki a folyosókon, cipőm sarkának kopogása visszhangzott a folyosón. Épp befordultam egy kietlen folyosószakaszra, mikor Jimmy hirtelen elkapta a karomat és magához rántott. Alig tudtam egyensúlyozni a lábamon, kényszeredetten kapaszkodtam belé, miközben berángatott a takarító személyzet egyik raktárába, és ránk reteszelte az ajtót. 

- Neked nem Melanie-knál kellene lenned? - kérdeztem megilletődve. Elképzelni sem tudtam, mit akar most tőlem. Nemrég még csaknem leöntött savval, most meg egy raktárban vagyok vele kettesben. Ismét...

- Fogd be, Vicky... - felelte.

Tekintete végigpásztázta a testemet, én pedig szinte éreztem, ahogy siklik rajtam. Gúnyosan mosolygott rám, én pedig egy pillanatig sem hezitáltam viszonozni a gesztusát. A feszültség ott sistergett kettőnk között, mi pedig csak álltunk összesimulva a félhomályos raktárban, és élveztük minden másodpercét a vágyakozásnak, mely olyan nyilvánvaló volt. Megragadta két kezével az arcomat, keményen csókolt szájon. Tudtam mi fog következni: Jimmy Buck meg fog baszni engem egy raktárban. Megint.


Megérkezett a következő fejezet! Nagyon boldoggá tennétek, ha nem csupán 2 kommentet kapnék erre!  

Puszi Mindenkinek!

Arielle