2014. március 21., péntek

1. fejezet

(Vicky)
Táskámmal az ölemben üldögéltem az iskola előtti padon, és vártam anyám férjét, hogy értem jöjjön. Az épületből kiözönlő diákok zsibongva haladtak el mellettem, de nem foglalkoztam velük, ahogy ők sem velem. Tudatában voltam annak, ha éltem volna a lehetőségeimmel, az egyik legnépszerűbb lány lehettem volna az iskolában, de én nem barátkoztam a sznob iskolatársaimmal, a legértékesebb ember bizalmát, szeretetét élvezhettem a legjobb barátom, Andrew személyében. Anya nem is nagyon szorgalmazta, hogy szerezzek újabb barátokat, mindig inkább a tanulás, az értékelhető tevékenységek felé terelt. Kitűnő tanuló voltam, a diákönkormányzat elnöke, egy karitatív csoport vezetője, szabadidőmben pedig lovagolni és balett órákra jártam kisebb-nagyobb lelkesedéssel.
 
Nem zavart, hogy várakoznom kellett, megszoktam már. Szerettem volna közéjük vegyülni, valahogy beletartozni ebbe a közösségbe, de minduntalan elszigetelődtem tőlük, és sosem értettem, hogy miért. Anya szerénységre, szelídségre, mindenféle hivalkodástól mentessé nevelt, talán ez volt az oka, hogy nem akartak velem egy légtérben tartózkodni. Legszívesebben lehunytam volna a szememet, hogy ne kelljen látnom a tekintetüket, ahogy gúnyosan, felsőbbrendűséget érzékeltetve rám néztek, de tudtam, hogy azzal csak újabb okot adnék arra, hogy kinevessenek, vagy kicsúfoljanak. Elvontam tőlük a figyelmemet, inkább a környezetemre összpontosítottam. Néztem, ahogy a lábam előtt a fűben a hangyák elemózsiát gyűjtve araszolnak, majd mikor ezt eluntam, az utca másik oldalán álló fák leveleinek susogását szemlélgettem. Dudaszó kanyarított vissza a valóságba, összerezzentem éles hangjától, mely még jó ideig a dobhártyámban visszhangzott. Elemeltem tekintetem az öreg nyárfákról, az elegáns Audiból Jonathan Wellington intett felém. Összeszorult a torkom, de erőt vettem magamon, és beszálltam mellé a kocsiba. Sosem kedveltem őt különösebben, de anya nagyon szerette, ezért megpróbáltam jó kapcsolatot kialakítani vele, és mindez jól működött is, de egy ideje megváltozott. Másképp viselkedett velem, néha pedig úgy nézett rám, amitől zavarba jöttem. Nagyon is jóképű férfi volt,  a negyvenes évei elején járt, rendszeres sporttal karban tartotta a testét, és egy indiai orvossal a bőrét kezeltette.  Beszálltam mellé az autóba, de a gombóc a torkomban duplájára nőtt. Szótlanul tettük meg az utat hazafelé, otthon már pedig igyekeztem a lehető legkevesebb időt a társaságában tölteni: gyorsan megebédeltem, és már fogtam is a táskámat, hogy felmenjek az emeletre a szobámba. Alig vártam, hogy megszabadulhassak az egyenruhától, amit kötelező volt az iskolában viselni. Ahogy anyuci jól nevelt kislányához illett, megírtam a házi feladatomat, megcsináltam az általa rám bízott teendőket, majd részt vettem a családi közös vacsorán. Utáltam a New York-i életemet. Eljátszottam anyának és a nagyszüleimnek azt a bájos kislányt, akinek szerettek volna látni, csak hogy nyugalmam legyen, és persze, hogy megkapjak mindent, amire szükségem volt. A nagyszüleim nagyon gazdagok voltak, megérte jóban lenni velük, még akkor is, ha ezért ők dirigáltak. Tinédzserként legalábbis ezt így gondoltam. Különösebb érzelem nem fűzött hozzájuk, túlságosan zsarnokoskodóak voltak velem szemben, ahogy anya is a maga szelíd módján.

Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a tanév végén elutazhattam apához a nyári szünetre. Ólomlábakon vánszorgott az idő, mire elérkezett a feloldozásom napja. Olyan izgatott voltam aznap, hogy az iskolában véletlen fellöktem egy kosaras fiút a folyosón. Annyira elméláztam, hogy nem vettem észre őt, és  miután a fenekén landolt, közröhej tárgya lett. Következő szünetben persze revansot vett érte, és úgy nekitaszított egy fémszekrénynek, hogy azt hittem eltört a vállam, de ehelyett csak egy alapos lila foltot szereztem. Megszoktam már, hogy így viszonyultak hozzám az iskolában, szinte minden naposnak volt mondható egy ilyen incidens, és utáltam, hogy nem tudtam megvédeni magamat. Inkább nem is vettem tudomást a dologról, siettem haza, hogy minél hamarabb útnak indulhassak.


 Jó előre összecsomagoltam, így a várva várt napon csak hazaszaladtam a csomagjaimért, és persze, hogy elbúcsúzzak anyától. A nappaliban teáztak John-nal, amikor beléptem a házba. Anya még most is olyan volt, mint egy porcelánbaba. Arisztokratikus vonások jellemezték arcát, szőke haja szoros kontyba volt fogva, és egy rózsaszín, elegáns kosztümöt viselt. Mindig ilyen szolid jelenség volt, akárcsak a nagyanyám, és ahogy öregedett, egyre inkább hasonlított rá. Annyi idős volt, mint én, amikor apa belerobbant az életébe. A Wanderwoods család New York krémjéhez tartozott, nem csoda, hogy hatalmas felháborodással fogadták, hogy az egyetlen lányuk beleszeretett egy egyszerű, középosztálybeli asztalosba, akinek tetoválásai voltak, és motorral járt a városban. Anya kitartott mellette, életében először ellentmondva ezzel a szüleinek, és hamarosan teherbe esett velem. Apa, amikor megtudta, hogy megfogantam, hazavitte anyát Vancouver-be a családjához. Mikor megszülettem, egy rövid táviratban értesítették a nagyszüleimet a boldog eseményről, akik ekkor repülőre ültek, és meglátogattak anyát a kórházban. Nem tudom, mi történhetett a látogatás alkalmával, csak annyi biztos, hogy anya onnan nem ment vissza apához, hazament a nagyszüleimmel New York-ba, és magával vitt engem is. Apa hosszasan pereskedett, mire elérte, hogy legalább nyaranta úgymond megkapjon engem, de ezért cserébe bele kellett egyeznie, hogy megváltoztassák a vezetéknevemet, így Victoria Taylor-Wanderwoods-ként újra anyakönyveztek. 6 éves korom óta minden nyarat apával töltöttem, és az év egész további felében azt vártam New Yorkban, hogy mehessek hozzá, és Nanához. 

-                    Victoria – anya kedves hangja kizökkentett elmerült gondolataimból. – Volna kedved egy csésze teához indulás előtt?

-                    Köszönöm anya, de nincs már rá időm. Átöltözöm gyorsan, és már indulok is a repülőtérre – mondtam kissé pattogós hangnemben, majd felszaladtam a szobámba.

Még halottam útközben, amint anya megjegyezte John-nak, mennyire más lettem mostanában, mire John csak annyit felelt neki, hogy bizonyára a kamaszkori hormonok a felelősek a viselkedésemért. Legszívesebben felsikítottam volna tehetetlenségemben, ehelyett feltéptem a szekrényem ajtaját, és kivettem onnan egy barna nadrágot és egy fekete tunikát. Kis övet fűztem a derekánál levő bújtatókba, majd belebújtam egy egyszerű, kényelmes kis cipőbe. A bőröndömet már levitték a földszintre, így csak a kistáskámat kaptam fel az ágyamról, és már futottam is le a lépcsőn.

-                    Victoria, egy hölgy sosem rohan, sokkal inkább suhan – nézett fel rám anya a teájából.

-                    Bocsánat – lassítottam a lépteimen, de csak nagy erőfeszítések árán tudtam elfojtani magamban az izgalmat, melyet az utazás okozott. Odaléptem anyához, arcon csókoltam. – Az utolsó héten jövök.

-                    Vigyázz magadra – mondta, majd szomorkás mosollyal az arcán végigsimított az hajamon. – Köszönj el John-tól is.

-                    Szia, John – fordultam felé, de ő nem elégedett meg ennyivel.

-                    Egy puszit azért adhatnál nekem is – jegyezte meg, így kénytelen voltam odalépni hozzá, és arcon puszilni őt.

Megkönnyebbülés volt ezek után kilépni az utcára, ahol már várt rám a sofőr. Végre kiszakadhattam a porcelánborításból, amit a Wanderwoods család épített körém. Szokás szerint az első osztályon utaztam, így nem volt olyan borzalmas a több órányi ücsörgés. Összegömbölyödtem az ülésemen, és egész úton zenét hallgatva félálomban regenerálódtam. Mikor a gép leszállt, már izgatottan vártam, hogy találkozhassak apával. Remegtek a lábaim, ahogy lépkedtem egyre beljebb az épületbe a többi utas között, de amint megláttam apát az aulában, ahogy rám várt, olyan eufórikus boldogság töltött el, hogy minden izgalmam elmúlt. Odaszaladtam hozzá, és a nyakába ugrottam. Szorosan ölelt magához, arcát az arcomhoz szorította és én éreztem, ahogy egy könnycsepp végigcsordult rajta, így azonnal megpusziltam őt.

-                    Vártalak, Vicky – mondta, miközben belekócolt hosszú szőke hajamba. – Mutasd magad! – sóhajtott fel, majd eltolt magától kissé, és alaposan szemügyre vett. – Olyan gyönyörű vagy most, mint amilyen édesanyád volt akkor, amikor megismertem.

-                    Hiányoztál, apa – mosolyogtam rá szelíden, mire kicsit elpirult.

Még így, 37 évesen is nagyon jóképű férfi volt. Szőkésbarna haja egészen rövidre volt nyírva, mint egy katonának, a szemei ugyanolyan zöldek voltak, mint az enyémek, csak sokkal több bölcsesség rejlett bennünk. Sportos testalkatát remekül hangsúlyozta öltözéke is: farmernadrágot viselt egy kék, rövid ujjú inggel, amit még én vásároltam neki tavaly nyáron. Nem hasonlított már arra a motoros fiúra, aki elrabolta egykor anya szívét, most már az én apukám volt. Anya mélyen megsebezte a szívét, amikor elhagyta őt, sosem nősült újra, de még állandó barátnője sem volt az óta. Odaköltözött Nana-hoz, az apja műhelyében beindította a vállalkozását, majd úgy körülbelül 5 éve örökbefogadott egy fiút. A mellkasa bal oldalán a mai napig is ott díszelgett a szerelmi vallomás anyának: a neve egy szívbe foglalva. A karjára egy nonfiguratív tűzmadár, a hátára egy vers-részlet volt varrva. Gyerekkoromban szerettem nézegetni a tetoválásait, mindig úgy gondoltam, bátor ember az apám, mert kiállta ezekért a fájdalmat, ami az elkészítésük közben kellett kiállnia.

-                    Szedjük össze a csomagodat, aztán menjünk haza. Nana már nagyon vár téged.

Átkarolta a vállamat, felvettük a bőröndömet, majd kimentünk a parkolóba a dzsipjéhez. Hazafelé úton az iskoláról meséltem neki, az eredményeimről, ő pedig elújságolta, hogy új befektetőket szerzett, és hogy Jimmy elkezdett neki dolgozni, ami nagyon boldoggá tette. Jimmy fura szerzet volt, bár sok dologban emlékeztetett engem apára. Az egyik karja színesre volt tetoválva a kézfejétől a mellkasáig, a bal fülében tágító karika díszelgett, és rövid punk-frizurát hordott. Sötétbarna haja és hasonló színű, gyönyörű mandulavágású szemei voltak. 15 éves volt, amikor apa befogadta őt, és én az első találkozásunk alkalmával elvarázsolódtam tőle, de mivel 4 évvel idősebb volt nálam, sosem vette észre, mennyire vonzódom hozzá. Gyönyörű lányokkal randevúzott, menő srácnak számított a városban, ennek ellenére mindig nagyon kedves volt velem, aki mindig csak a szürke kisegér voltam a sarokban cincogva. Bár sokszor úgy éreztem, csak apa miatt olyan figyelmes velem, mégis minden nyáron egyre szerelmesebb lettem belé. Titkon sokszor arról álmodoztam, hogy viszonozza  az érzéseimet, és számos olyan helyzetet el is képzeltem, amikor ez megtörténik majd.

Apa közben leparkolt a ház előtt, engem pedig jóleső érzés töltött el, ahogy körbenéztem. A város szélén épült a ház, közvetlenül az erdő mellett, a legközelebbi szomszéd is jó 200 méterre lakott, így senkit sem zavart, ha apa a ház mögötti műhelyben késő estig dolgozott. A ház fából épült, a deszkái fehérre voltak festve, elöl hatalmas terasz nyúlt el, hátul pedig jókora udvar övezte. Az ablakokban csipkés kis függönyök lógtak, a bútorok javát a nagyapám készítette még mikor beköltöztek ide Nana-val. A bejárati ajtó kinyílt, Nana jelent meg a teraszon. Rövid ősz haja a szokott módon fel volt tupírozva, virágos-fehér blúzt viselt egy kék nadrággal, és mosolyogva sietett felém. Apró asszony volt, még én is magasabb voltam nála, de karakán stílusa ellensúlyozta eme testi adottságát. Összeölelkeztünk, orromba beszivárgott az ismerős illat, nem akartam elengedni őt. 
-                    A kedvencedet főztem ebédre, Vicky – motyogta Nana.
-                    Egész éjjel repülőn volt, biztos pihenne inkább – vetette ellen apa.
-                    Éhes vagyok. Majd ebéd után lepihenek egy kicsit, jó? - néztem bociszemekkel apára, aki nyomban meg is enyhült irányomban.

-                    Rendben, felviszem a cuccodat a szobádba. - sóhajtott fel.
Nana-val bementünk a konyhába, ahol csodás illatok kavalkádja fogadott, és az összes nyál összefutott a számban. Imádtam ebben a házban lenni, itt éreztem magam igazán otthon.
-                     Ó, Nana – nyögtem fel. – Marhasültet csináltál?
-                     Jó sok sült krumplival, ahogy szereted. - mosolygott rám.
-                     Nana, csak te eszed salátával – emlékeztettem, mire legyintett, és a tűzhelyhez tipegett.
Én a konyhaszekrényhez léptem, és elkezdtem megteríteni az asztalt. Éles fékcsikorgás hallatszott, ijedtemben majdnem leejtettem a mintás, régi tányérokat, amiket Nana még az eljegyzésére kapott ajándékba. Egy Buik parkolt apa dzsipje mellett immár.
-                     Jimmy úgy vezet, mint egy őrült – zsörtölődött Nana, miközben a nagy fali órára pillantott. – de legalább pontos.
Felnéztem az órára én is, pontosan dél volt. Nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó, súlyos léptek zaja hallatszott, Jimmy egyre közeledett. Igyekeztem magam felkészíteni a látványára, de végül úgy álltam ott, mint egy idióta. Mélyebb benyomást tett rám, mint korábban bármikor. Eszméletlenül jóképű volt.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Természetesen benne vagyok a cserében. Nálam már kint vagy!
    Sok sikert a bloghoz! :)

    Puszi, Lina.

    VálaszTörlés